A serdülőkor határától búcsúzó fiatalok zöme hétvégenként fényűző életét éli baráti társaságával – legalábbis a Facebook és az Instagram szerint. Különböző szórakozóhelyeken mulatják idejüket vadidegen férfiak társaságában néhány igaznak tűnő bókért. Ezzel ellentétben, valahol a nagyvilágban egy nő épp átlagos szombat estéjét éli a sarki kávézó melegségében egy félig megüresedett vörösboros pohár társaságában. Lágy jazz- és blues-dalok kíséretében a következő kört várva, miközben kecses ujjai közé kapja vékony cigarettáját, amelynek parazsa a gondtalan gyerekkorát juttatja eszébe. Vörös ruhát visel. Imádja a vöröset. Ruhája, amely épphogy takarja térdét, a mocorgás közepette feljebb csúszott. Tipikus bárszékek. Szinte érthetetlen, hogy minden filmben csak úgy felpattannak rá az emberek. A való életben nem így van, főleg egy ilyen magas lány esetében. Diszkréten meg kell hódítani, és ha sikerült, nőiesen felülni rá. Ami annyit tesz, hogy nem felkapaszkodni, sem felmászni rá, hanem kecsesen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, felülni rá. Hisz így is van, a filmekben. Eközben a zongorista újabb akkordokkal kápráztatja el a hallgatóságot. Azok a fürge ujjak. A hölgy megbabonázva hallgatja, kész tehetség – gondolja magában –, és kedvesen mosolyog, majd a cigarettájára pillant és beleszív. Tekintete hamar visszatéved a kissé megfáradt, mégis szenvedéllyel játszó zongoristára. Mosoly. Egy határozott mosoly jelenik meg az arcán, miközben lelki szemei előtt látja a férfit, telt házas hangversenyeket adva, millió lehetőséggel a lábai előtt… lepöcköli a hamut. Hány éves lehet? Húsz? Huszonöt vagy talán harminc? Akárhogy is, fiatalnak tűnik. Előtte az élet – siklik át a gondolat zűrzavarban úszó fejében. Van egy barátom, akinek van egy barátja, aki épp ismer egy producerként tevékenykedő embert, talán majd ő… – és máris elkezdődnek a kalkulálgatások miként, hol s mint vivődik véghez a még kidolgozásra váró terv, amikor megpillantja vékony csuklóján ékeskedő, aranyszínben úszó, közép árkategóriában mozgó óráját, amelyet még a barátnője mutatott neki, és tudta: szerelem első látásra. Fél tizenkettő. Lapzárta! Kapkodva oltotta el félig élettelen cigarettáját, és nyúlt táskájáért, ami a szép, ámbár kissé vékony fekete kabátján pihent. Szögezzük le, nem igazán egy téli ruhatár elengedhetetlen darabja, de hát, mint tudjuk, a divat nem a kényelemről szól. Így kapkodva nyúlt bele szintén vörös tárcájába, majd helyezte a pultra ma esti fogyasztásának árát, és rohant ki a kávézóból… Maga mögött hagyva múltját, fájdalmát, sérelmét pont úgy, mint a rém tehetségesnek tartott fürge ujjakkal megáldott zongoristát. Mándoki Bernadett