Szerintem nem jó dolog. Egyrészt azért, mert azt jelenti, hogy az ember már lejárt. Megfutotta a földi pályát, s olyan állapotba került, amelyről azt mondják, hogy utókor. Utó kor.  Emlékszem, hogy kies honunkban, főleg a többség által lakott vidékeken alig szabadultak, szabadultunk meg a jól bejáratott diktátor kultuszától, csinált – festett és faragott – képeitől, és máris állítgatni kezdtek holmi feltámasztott zsarnokoknak, régholt vezetőknek, vélt s volt félisteneknek, mentoroknak és helyi érdekű messiásoknak mindenféle szobrokat. Kőből, fából, bronzból, giccsből. Olykor hevenyészetten. Csak legyen már valami térben körvonalazódó nyoma a nem túl merész gondolatnak. Nem tudom pontosan, hogy mi mozgatta a fantáziájukat, de mintha az a csőcselék fogalmazta volna meg az esztétikát, amely a társadalmi változások pillanataiban törni és zúzni szokott. A szűkkebel, a mítosz és a tájékozatlanság vezeti őket ilyenkor, de mintha minden alkalommal lenne mögötte némi ál-intellektuális szándék is, amely segít eltéríteni az érzelmeket és az információkat a rossz irányba, hogy páran jól, többen pedig rosszul érezzék magukat. Aztán – ha felébredtek a hagymázas jelenből, vagy a nemzetközi porondról valakik rájuk szóltak, esetleg az ébresztő jóérzés vitte rá őket – leszerelték, valahová félretolták ezeket a szimbólumokat. Soha nem szerettem a capitoliumi nőstényfarkas másolatait. Egyiket-másikat Mussolini osztogatta klienseinek, aki ugyanvalóst nem volt egy pozitív előjelű figura, pedig a fasces-t, az eszme pallosos vesszőnyalábját milyen nagy erővel és meggyőződéssel forgatta! Szerencsére nem tudott jövőt építeni magának, örök utat seperni maga előtt a történelemben, mert hamar megvilágosodott a nép a tévút kapcsán. Ám ennek is óriási ára volt… Szóval olyan ez a farkas, legalábbis a kolozsvári változat, hogy az lett volna a legjobb, ha anno kerekekre szerelik, és úgy húzogatják madzagon, ahogy a konjunktúra megkívánja, egyik térről a másikra, vagy be a raktárba. De láttam én már olyan műalkotásokat is – gyarló tájidegen és hamis hősi alakokat, gyakran bárdolatlanul bárdolt és amatőr megfogalmazásban, ám magas művészi igénnyel formáltan is itt-ott, mert azért megtörténik elég gyakran, hogy szolgává züllik megélhetéséből kifolyólag a zseni –, amelyeket aztán befelé fordítottak, bekerítettek, magánterületre, templomok udvarára száműztek. Még nekünk is volt, mármint ennek a kisebbségnek ilyen esetünk, van, s még lesz, mert csak kevesek szobros elfogadottsága holtbiztos és általános. Látjuk, s halljuk, hogy mit követtek el itt-ott szobrokkal. Úgy tűnik így, utólag, hogy bölcs és népbarát királynak sem volt jó lenni, mert kiderülhet, hogy ami fehér volt egykor, az feketévé züllött hirtelen. Vagy. Mi is? Vagy csak azért. És mintha az igazak szobrainak döntögetését is csőcselék végezné. De olyan tömeg, amelynek akaratát a szemlélődő törvénykezés inkább kánonba foglalja, hogy tudja csitítani. Ideig-óráig. Felfedezőnek sem volt jó lenni. Mert kiderül, hogy számukra is beborult mostanság. Még Kolumbiában is. Ez nagyjából olyan, mintha mi nagy-nagy felindultságunkban a Feszty-körképet szabdalnánk darabokra, s míg talpunk alatt rongyolódnának a festékkel átitatott vászondarabok, Pesten bontogatnánk a Millenniumi emlékművet, hidraulikával zúzva szét a Hősök emberfölötti alakjait. Pedig ők nem Sztálint formálják. Szobrok híján akár úgy is élhetnénk, mint azok, akik várják, hogy fedezzék fel, hogy foglalják el, hogy kebelezzék be, hogy semmisítsék meg őket. Legyünk történelem előtti törzsek? Éljünk boldog és primitív öntudatlanságban? Csak nehezen elfogadható. Viszont jó lenne úgy működni, úgy lenni itt, ahogyan éltek, jártak-keltek egykor a világban az ideálok. A „szoborság” illúziója nélkül. Csak a hétköznapi és az ünnepi jó szándékával. Ám megtörténhet, hogy ez sem célravezető. Más út azonban nem létezik. Illetve, ha igen, az mindenképp járhatatlan.

Simó Márton