erős felhőzet
szórványos felhőzet
Szivárvány csoport
Minden embercsoportban ott villódznak a szivárvány színei. Óvodai csoportban, iskolai osztályban, felnőttek közösségeiben, egy focicsapatban, egy baráti társaságban is többen vagyunk, és mind mások. Mindannyiunknak van egy rövidebb-hosszabb élettörténete, egy mindig nála lévő, soha le nem dobható képzeletbeli „hátizsákja” saját tulajdonságaival, színeivel, árnyaival, árnyalataival, mumusaival, kincseivel. Amelyek meghatározzák, hogy a csoport hangadója lesz, vagy az örökös „csendestárs”, ő lesz-e a megmondóember, a mókamester, az ötletgyáros, vagy épp az, aki fogát összeszorítva lendíti elő a dolgokat, vagy netán az, aki inkább kimaradna az egészből.
Egy kisgyerekcsoportba is sokszínű társaság érkezik. Egyik apróság sem véletlenül olyan, amilyen, és mindenikben ott van az érték, a valami szép, a valami jó. Az első időben, míg alakul a csoport, talán a különbségek a kirívóbbak. Mindig vannak jól alkalmazkodók, könnyebben terelhetők. De mindig akad, aki sírósabb, aki akaratosabb, aki hangosabb, és aki csendesebb, akad, aki nehezebben viseli a fegyelmezést, elbizonytalanodik a még szokatlan környezettől, a még szinte idegen személyektől, aki a többségtől eltérően reagál a kudarcra, a megszólításra, a közösségre, a simogatásra, akinek nehezebb kivárni, belátni, együttműködni, abbahagyni, elkezdeni, leülni, felállni. Ideális esetben mégis ezekből a színes apróságokból, ezekből a különleges mozaikdarabokból forr össze egy sokszínű csoport. Ahol már kényelmes helye és mozgástere van az inkább magában játszó apróságnak, az örökmozgó játékszervezőnek, a kis kreatívnak, a bújós cicának, a nagyhangú kisasszonynak, a burrogó autómániásnak, a cserfesnek, és a csendesnek is. Ahol jól megférnek a különböző képességű gyermekek, mert van, aki csodásan rajzol, de még alig beszél, van, aki már olvassa a nagybetűket, de fél felülni a hintára, és van, akiben még nem ragadnak meg a mondókák sem, de biztosan mozog, és képes felfűzni a legapróbb gyöngyöt is… De ez így szép, így kerek, hiszen milyen lenne a szivárvány, ha színek hiányoznának belőle?
Manapság mégis mintha kiment volna divatból az az igazi, mesebeli szivárvány. Egyre gyakrabban hallom, hogy valahogy kikerülnek a csoportból azok, akik nehezebben, a többséghez képest lassabban tudnának „felülni” a szivárványra. Kíméletesen fogalmaztam, igazából arról van szó, hogy tulajdonképpen kiutálják, közvetett vagy közvetlen módon eltanácsolják a „nehezebben kezelhető gyerekeket” a társaságból, nagyon gyakran a pedagógus egyetértésével, bólogató beleegyezésével, a többi szülő összefogásával érik el, hogy a kis, feketének kikiáltott bárányka, aki „kilóg” a sorból, inkább menjen máshová. Ellehetetlenítik a szülő helyzetét is, és többnyire elérik azt, hogy más intézménybe kell bekérezkedni a „problémásnak” titulált gyerekkel (nem véletlenül használok idézőjeleket e fogalmaknál, számomra ezek csak címkék, amik nem könnyítik meg a gyerekek, de a felnőttek megértését sem). És megtörténik ez már a napköziben, az előkészítő osztály első néhány hete után, és később is…
Értetlenül és szomorúan állok e jelenség előtt. Nem tagadom, és nem bagatellizálom a csoporttá alakulási folyamat nehézségeit. Tudom, hogy vannak gyerekek, akikhez nehezebb megtalálni az utat, hogy bevonjuk őket az együttműködésbe, hogy rávezessük az alapvető közösségi szabályok betartására. Igen, jól tudom, hogy vannak agresszívebb gyerekek, és igen, azt is jól tudom, hogy milyen frusztráló tud lenni, ha egyikük alig vehető rá a kontaktusra. Azonban számomra a valódi pedagógus még mindig az a varázsló, aki egy idő után képes megszelídíteni a rókát. És az összes kisoroszlánt, a nebáncsvirágokkal együtt. A valódi pedagógus az én értelmezésemben tudja, hogy van, akinek sokkal több időre van szüksége ahhoz, hogy egy csoport részévé váljon, és tudja azt is, hogy az agresszív feszültséget valami táplálja, aminek meg kell találnia az ellenszerét. Tudja, hogy egy enyhén sérült gyereknek is helye lehet a csoportban, mert jobban fejlődhet, szárnyakat kaphat, miközben a többieknek leckét ad a másságból, a sokszínűségből, és lehetőséget teremt a gondoskodás, az elfogadás szépségének megtapasztalására. Szerintem egy valódi pedagógus ugyanakkor a csoport jó értelemben vett főnöke is, aki biztosan kézben tartja a dolgokat, és képes az aggódó szülőket is megnyugtatni, türelemre inteni, egyáltalán képviselni azt, hogy a csoport ügyei elsősorban az ő territóriumát képezik. Mert ő a szakember.
Nem utolsósorban a valódi pedagógus szereti annyira a gyerekeket, hogy egyetlen kicsit sem tenne ki annak, hogy a nehéz kezdés után pár hétre, hónapra új közösséghez kelljen – ismét! – csatlakoznia. Egyszóval: a valódi pedagógus – az én értelmezésben – továbbra is szereti és akarja a szivárványt.
Asztalos Ágnes
