– Nemrég tértél vissza gyermeknevelési szabadságról a színház világába. Hogyan éled meg a váltást a mindennapokban, milyen érzés anyának és színésznőnek lenni egyszerre?

– Teljesen új életstratégia kellett, ami még mindig alakul… Most tényleg kiderült, hogy milyen fontos az otthoni háttér, a segítség, a megértés. Sokkal több energia kell, amit nehéz előteremteni, pedig régen ezzel nem volt gondom. Ebben közrejátszik az is, hogy kevesebb időm van alvásra és magamra is, emiatt érzem, hogy új életstratégia kell. A család és a munka között úgy lavírozni, hogy valaki legyek én is ebben a történetben, nehéz. Olyan állapot ez, amikor nem vagyok egyensúlyban, hiányzik egy csomó minden a régi életemből, ami most nem tud lenni, de nyilván majd lesz, vagy másképp lesz. De azt hiszem, ezzel minden édesanya így van.

– Mégis úgy tűnik, hogy tele vagy a megújulás vágyával, hiszen visszatérésedkor saját ötlettel, egy babaszínházi előadással indítottad az évadot, vagyis bevitted a színházba azt, ami most téged foglalkoztat...

– Ábel fiam körül forog az életem most, és nagyon üdítően hatott a sokszor egyhangú hétköznapokban az a babaszínházi előadás, amelyet Csíkszeredában láttunk, Blénessy Enikő rendezésében. Arra gondoltam, hogy nálunk is jó lenne foglalkozni ezzel a korosztállyal, és elkezdtük Tamás Boglárral közösen megalkotni a Fellegkuckót. A babaszínház nehéz, de hálás műfaj, és nagyon jó érzés, amikor a félve érkező kisgyermek az előadás végére kicserélődik, csillognak a szemei, a fáradtan érkező anyukák pedig mosolyognak.

– Ezek a gyermekek egészen kicsi korban színházi élménnyel gazdagodnak…

– Igen. Bár eredetileg az 1–4 éves korosztálynak szántuk, azt tapasztaltuk, hogy nagyobbak is jönnek, így elkezdtünk nyitni feléjük is. Magáról a műfajról sokféle meghatározás létezik, az én saját értelmezésemben stúdió-előadás ez gyermekeknek, amelyben nagyon közel vagyunk egymáshoz, a végén találkozunk és együtt játszunk.

– A színházi játék élménye már a középiskolában része lett az életednek, hiszen drámaosztályba felvételiztél. Már akkor színésznő szerettél volna lenni? 

– Nem volt ebben semmi tudatosság, csupán a véletlen műve. Az volt az első drámaosztály, ami indult Székelyudvarhelyen, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában, kísérleti jelleggel. A város színészei vezették, ők tanították egyetemi szinten az elméletet, csak nyilván kevesebb tananyaggal. Nagyon szép évek voltak, és bár nem akartam színész lenni – inkább újságíró vagy idegenvezető –, élveztem színpadon állni. Ahogy közeledett az érettségi ideje, egyre többet foglalkoztatott a színművészeti egyetem mint választás, végül elsőre nem vettek fel, így egy évet rádióztam. Ez arra is jó volt, hogy rájöjjek, nem nekem való; a következő évben felvettek az elsők között a színművészetire. A kancsalságom – sok tanárom meglátása ellenére – nem volt kizáró ok, inkább egyfajta egyedi vonás, amitől én kicsit más vagyok.

– A főiskoláról rögtön a Figurához jöttél…

– Ez sem volt tudatos döntés, nem tudtam, hogy mit fogok itt kapni, de nyilván szerettem volna gyorsan beilleszkedni, barátokat, szerelmet, sikert és jó szerepeket álmodtam. Ebből van, ami sikerült, van, ami nem, jöttek váratlan nehézségek is, de úgy érzem, jó helyen vagyok. Amikor skatulyába kerültem, akkor is kihívásként éltem meg minden szerepet, és amikor kimozdulhattam a komfortzónámból, akkor is. Minden szerep előtt ugyanúgy megbirkóztam a görcseimmel, amelyeket az előző próbafolyamat végére letudtam. Most a Portugálban olyan szerepet kaptam, amely hatalmas felüdülés, teljesen más vonal, amellyel magamat is megleptem, hiszen rájöttem, annyi minden van bennem, ami még nem került felszínre.

– Sokan mondják, hogy a színészet terápia. Neked az?

– Igen, az. Nyilván el lehet fáradni benne. Számomra a Kés a tyúkban (rendezte: Barabás Árpád) próbafolyamata volt az, amikor már többedik alkalommal az elesett, gyenge lelkivilágú nőt játszottam, és már fizikailag is rosszul voltam, de tudatosítani kell, hogy olyankor szünetre van szükség. Azáltal, hogy mások történetein keresztül elmondjuk, mi van velünk, és nem vagyunk megbélyegezve, egy terápia, gyógyulás is lehet. 

– Korábbi, egyéni előadásod által a nőiség különböző árnyalatairól beszéltél…

– Akkoriban olvastam Clarissa Pinkola Estés Farkasokkal futó asszonyok című könyvét, és abból inspirálódtam a darab megalkotásában. Úgy gondoltam, hogy az egyéni előadás személyes kell legyen, nyilván eldönthetem, meddig megyek el, mit osztok meg, miről akarok beszélni mindabból, ami én vagyok. 

– Mi az, ami ma foglalkoztat, és beszélnél róla a színház eszközeivel?

– Nagyon foglalkoztat az iskolai bántalmazás ügye, elsősorban az 5–8. osztályosok korosztályában – bár nincs a környezetemben ilyen korú gyermek, szakemberrel egyeztetve és a színház támogatásával foglalkoznék ezzel. Tantermi előadást képzelek el, bár nem tudom, ezek a dolgok hogyan segítenek, hiszen nincsenek felmérések arról, mi történik azokkal, akik hazamennek egy elgondolkodtató színházi előadásról, de úgy képzelem, olyan, mintha bedobnánk egy tóba egy követ, ami után a felszín elkezd hullámzani. Hogyan tud a színház kilépni a négy fal közül úgy, hogy segít, elindít valamit az emberekben, amitől segítő szándékkal, értő figyelemmel fordul a másik felé? Ezek a kérdések foglalkoztatnak.