Egyik alkalommal édesanyám megkért, hogy menjek le a pincébe, és hozzak fel valamit, amit egy szürkés dobozban találok. De nem akármilyen dobozról beszélt, és erre akkor jöttem rá, amikor ténylegesen ott találtam magam a félhomályban, a házunk alatt. Erősen gondolkoztam, koncentráltam, mintha magamhoz akarnám vonzani az említett tárgyat, mivel idő közben rájöttem, hogy elfelejtettem, mit is keresek. Éreztem, hogy a nyelvem hegyén van a keresett szó, s mire hangosan is kimondtam, teljesen elveszettnek éreztem magam. „Mégis mi a bánat az a papondékli?” – sóhajtottam fel idegességemben, és a lábam mellett üldögélő macskára pillantottam. A kis állat hirtelen nem tudta mire vélni a kérdésem, s tanácstalanságában két nyávogással elmondta, hogy ő bizony nem kommunikál ilyen háborodott fehérnépekkel. Végül nem vettem zokon a dolgot, magányomban nyomoztam tovább a papondékli után. Emlékeim szerint legalább tíz percen át rámoltam a pincében található limlomot, mire feladtam, és nagy csüggedten előadtam odafent, hogy teljesen képtelenség megtalálni ezt a valamit, mert véleményem szerint vagy eltűnt, vagy nem is létezik. Anyukám teljes nyugalommal hallgatott végig, majd közölte, hogy a papondékli kartont jelent, és legalább öt darab van belőle raktáron. Percekig értetlenül pillogtattam, mire rájöttem, hogy egyetlen kérdéssel megoldhattam volna a felmerült problémát. Viszont abban is megegyeztünk, hogy van egy rakat olyan elfeledett/kevésbé használt szó, ízes magyar nyelvünkben, amelyek mai füllel halandzsának tűnnek. Egyik ilyen kedvencem az engem jellemző „ízikelés”, ami annyit jelent: piszmog, mindig meghagy valamennyit az ételből. De egy kolozsvári barátnőm is fagyott már le a székelyeknél igen gyakori „csemer” jelző hallatán, mivel ő soha életében nem találkozott ezzel a szóval. Neki éppoly röhelyesen hangzott, mint nekem a papondékli. Milyen jó, hogy egy nyelvet beszélve is ennyi színt vihetünk egymás szótárába. Keresztes Bea