Színes, empatikus, mosolygós

Fotók: Szilágyi Nóra archívumából

Nem igazán akad olyan ember Csíkszeredában, aki ne ismerné Szilágyi Nórát. A színes egyéniségű, vidám közönségszervezőt leginkább telefonálva láthatjuk a színház körül, hiszen már húsz éve a Csíki Játékszín társulat tagja. Bár pedagógusnak tanult, majd énekesnőnek készült, végül a színháznál találta meg helyét. Mivel mindig szerette a kihívásokat, Szatmárnémetiből Csíkszeredába költözött. Szilágyi Nórával az elmúlt húsz évről beszélgettünk.

– Ki Szilágyi Nóra, amikor nem a színháznál foglalatoskodik?

– Elsősorban énekesnő és egy kisfiú édesanyja. Mindemellett fesztiválszervező, koncertszervező, a fennmaradó időben kézműves, bár az utóbbira sajnos már nagyon ritkán jut idő.

– Ha három szóban kellene jellemeznie önmagát, melyek lennének azok?

– Színes, empatikus, mosolygós.

– Mióta dolgozik a Csíki Játékszínnél, és hogyan került ide?

– 2002 óta dolgozom itt, egy barátnőm hívott Csíkba, akinek az édesapja színházat alapított, és kellett neki egy új szervező, mert a régi jól bevált kolléga épp nyugdíjba ment. Továbbá anyukám székelyudvarhelyi születésű, így mindig közel állt a szívemhez Székelyföld.

– Hogyan lett énekesnőből közönségszervező?

– Nem függ össze a kettő. Nekem az éneklés gyermekkori, egyértelmű tevékenység, amit soha nem akartam kötelező munkaként felfogni, hanem mindig a feltöltődés és kicsit a varázslat, a csoda eszköze volt. Kellett mellé egy munka, mert ugye ilyenformán a zenéléssel kevesen keresnek elegendő pénzt.

– Mit jelent közönségszervezőnek lenni?

– Kommunikációs szakembernek, pszichológusnak és kultúrmarketingesnek kell lenni egy személyben, és még lehet, hogy sok minden másnak is. Nem olyan egyszerű, ha az ember igazi, vérbeli közönségszervező akar lenni. Azt hiszem, én azzá váltam az évek során, ennek ellenére nagyon sok stresszel és rizikóval kellett és kell szembenéznem nap mint nap.

– Az emberek úgy látják önt, mint aki folyamatosan jókedvű, és tele van energiával. Minek köszönhető ez a kimeríthetetlen jókedv? Mi tölti fel leginkább?

– Mivel a színház „sales menedzsere” is vagyok, vagyis olyan „terméket” reklámozok és adok el, ami tulajdonképpen maga a szórakozás, a kikapcsolódás, így én nem lehetek rosszkedvű. Egyértelmű, hogy unottan, siránkozva biztos nem fogom tudni a színházi előadást eladni. Ez az egyik oka. A másik meg az, hogy alapjáraton ilyen vagyok. Szeretek mosolyogni a munkában, az utcán, otthon, szeretem a fiamat, a munkámat, az embereket, és ezek mind mosolyra késztetnek. Amióta megvan a fiam, leginkább ő tölt fel pozitív energiákkal. Rajta kívül pedig a zene és a nézők – a saját nézőim és a színészek nézői is, akik legtöbbször szintén nekem jeleznek vissza. Mostanság elég kevés a koncertem, így elkezdtem utazgatni, azt hiszem, ez lesz az új töltekezőeszközöm. Rájöttem, hogy néha az embernek el kell mennie jó messzire, hogy aztán vissza tudjon jönni. A viccet félretéve: fontos a kitekintés és az ismerkedés egyéb kultúrákkal – közvetlen közelről, nem csupán könyvekből –, és nagyon jó érzés egy másik világban mozogni és mosolyogni.

– Így, a huszadik évadhoz érve a színháznál hogyan értékelné az elmúlt éveket?

– Nehéz volt az eleje. Ki kellett építeni egy teljesen új közönségbázist. Nem túlzok, ha azt mondom: sokszor meg kellett győzni az embereket, hogy a színház jó, érdemes egyszer kipróbálni. Hál’ istennek, akik kipróbálták, legtöbbször meg is szerették, és itt is ragadtak mint nézők. Ez persze a társulatunknak is köszönhető, hiszen nagyon jó színészek vannak nálunk, és jó a teljes csapat.

– Mi a legkedvesebb emléke a Csíki Játékszínnél?

– Talán az, amikor egy évadzáró gálán először álltam a színpadra énekesként – ez ugyanis ritkán fordult elő. A közönség akkora tapsviharral és visszatapssal jutalmazta a produkciómat, hogy már szinte kényelmetlen volt a színészekkel szemben, mert úgy tűnt, mintha kétszer akkora tapsot kaptam volna, mint ők. Aztán rájöttem, hogy ez az énekesnek és a szervezőnek is szólt, no meg a meglepetés is benne lehetett, mert vagy nem tudták, hogy énekelek, vagy azt nem tudták, hogy ilyen jazzes hangom és hangképzésem van, ami talán nem annyira gyakori.

– Hol szeretne lenni, mondjuk, tíz év múlva?

– Néha a színpadon, néha a színházban, azonkívül egy óriási kertben, ami a saját házam mellett van. Rég vágyom ugyanis saját házra és kertre, hátha addig teljesül a vágyam, és kertészkedni is több lehetőségem lesz. Ezúton is köszönöm a kertet az egyik kedves barátomnak, aki kölcsönadott egy kis földdarabkát, ahol kertészkedhettem. Nagyon fontos találkozni, érintkezni az anyafölddel, ezt ajánlom mindenkinek. Most, hogy erről beszélünk, azt hiszem, valami segítői munkám is lesz még életem során, ami főként arról szól, hogy vigyázni kell a Földre, ahol élünk. Mostanában nagyon foglalkoztat ez a téma, és lehet, ha a fiam kitart a terve mellett, és ezzel fog foglalkozni, ahogy most, tízévesen állítja, akkor beállok én is mögé. Azt hiszem, tíz év múlva nagy szükség lesz erre.

Adorján Zsófia

: an accessible web community