Nagy érdeklődéssel és figyelemmel követtem egyik este egy rádióműsort, amelyben egykori egyetemi tanáraim, egy népzenekutató és a műsorvezetők többek között azt boncolgatták: mi és mitől válik értékké, hagyománnyá? Elég, ha régi, vagy népi? Mi az, ami megmarad, és mi az, amit útközben elveszítünk? Mi számít értéknek, hagyománynak? A mai szokásaink is hagyományokká válhatnak? Miből lesz a giccs, és hogyan nyer teret? Az idézett kérdésekre a válaszok még mindig meghallgathatók a rádió közösségi oldalán. Jó volt értelmes, szakmailag megalapozott véleményeket és esetenként a különböző álláspontok kulturált ütköztetését hallani. Különben nagyon sajnálom, hogy igencsak kései órákban sugározták a műsort, mert lehet, hogy emiatt jóval kevesebben hallották, mint amennyien kellett volna. Élmény volt fültanúja lenni az egyik társadalomkutató történetének, amelyben elmondta, Korondon miként lett egy bizonyos kerámiaminta divattá. Még általános iskolás diák volt, amikor egy napon az otthonuk ajtaján kopogott Bandi Dezső iparművész, művészeti író, népművelő, és arra kérte a fazekassággal foglalkozó szüleit, hogy az általa hozott motívumokat jelenítsék meg dísztárgyaikon. Az igénynek eleget téve, így alakult ki egy bizonyos, immár néhány évtizedes minta. A műsorban beszéltek a népzenéről, néptáncról, hagyományos lakodalmakról, népviseletről, kultúrtájról, és arra is keresték a választ, hogyan lehet mindezekbe úgy beépíteni korunk elvárásait, divatját, vívmányait, hogy a több évtizedes kultúránk ne korcsosodjon, giccsesedjen. Mivel a közösségi oldalon követtem az adást, így szembetűnő volt egy-egy hallgató azonnali véleménye. Néhányan jó ötleteket adtak például arra, hogy hol varrnak eredeti népviseleteket, és ki készít fából olyan hőszigetelő nyílászárókat, amelyek nem rombolják a településképet. Akadt olyan hallgató is, aki azt írta, a vidéki embert nem lehet visszakergetni a 19. századba azért, hogy élő múzeumokban láthassák. Ez a gondolat kiütötte nálam a biztosítékot, hiszen senki nem mondta (a műsorban sem hangzott el), hogy az értékmegőrzésnek az lenne a célja, hogy élő skanzeneket kellene teremteni, és akár felkutatni a Mátyás király idejéből származó gúnyákat. Véleményem szerint ezt azért sem kellene megtenni, hogy ne erősítsük tovább akár az anyaországban élő nemzettársaikban kialakult sztereotípiákat, hiszen néhány évvel ezelőtt tőlem is megkérdezték Budapesten, hogy Csíkszeredában az egyetemen van-e internet. Bizonyára sokan tudnának ilyen és ehhez hasonló badarságokat idézni. Tehát ezért sem kellene élő múzeumokat kialakítani, viszont azt gondolom, sem bugyirózsaszín házakra, sem pedig nyakkendővel és teniszcipővel viselt székely ruhába öltözött atyafikra sincs szükség. Pláne, nem hiányzik a székelyföldi hagyományőrző településekről húsvétkor a díszfák színes tojásokkal való ékesítése. Tudom, ízlések és pofonok, különben is mindenki azt csinál a saját portáján, amit akar, de azt gondolom, hogy az amúgy is enyészetnek indult kultúránkat, értékeinket nem kellene elkótyavetyélni. Milyen jó lenne, ha a hétköznapok során is olyan fegyelmezettek, rendszeretők lennénk, mint húsvétvasárnap a csíkszeredai eledelszentelésen. Bizonyára többek között nem korcsosodna népi kultúránk, több tisztelettel beszélnénk társainkkal, kevesebb szemét ékeskedne a buszmegállókban, az utak és folyók mentén, illetve csak a parkolásra kijelölt helyeket foglalnánk el. Talán itt volna az ideje, hogy az említett rádió újabb társadalmi célú hirdetést fogalmazzon meg, például: Szeretjük Székelyföldet, ezért megőrizzük kultúránkat! Az alsóneműszínűre festett ház, az egyszer használatos pohárba töltött bor, a lábtörlőként használt székely rokolya, a két hónapos gyerek mellé pelenkából kirakott és a közösségi oldalon közzétett kettes szám, a falunapokon fellépő DJ Hacuki népdaléneklése, a székely ruhába öltözött végzős diákok lufieregetése nem székely kultúra, hanem több mint bunkóság!

Biró István