A „lovagkirály” trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából Szent László-emlékévnek nyilvánította az idei esztendőt a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága. A nép körében nagy tiszteletnek örvendő uralkodóról, munkásságának jelentőségéről ír Darkó Jenő történész. [caption id="attachment_59524" align="aligncenter" width="427"] Szent László üldözi a leányrabló kunt (Thuróczi-krónika)[/caption] Nem rugaszkodunk el a valóságtól, ha elfogadjuk azt a megállapítást, hogy a herma a Szent László-legenda falképi ábrázolásain is visszaköszön. Székelyföldön a Szent László-legenda ma is látható emlékeit őrzik a következő települések: Bögöz, Gelence, Sepsikillyén, Sepsibesenyő, Bibarcfalva, Székelyderzs, Csíkszentmihály, Székelydálya. Időközben elpusztult, de lemásolt freskók: Maksa, Erdőfüle, Homoródszentmárton. Elpusztult freskók: Csíkmenaság, Oklánd, Székelykeresztúr. Feltehetően Kökösön is számolhatunk a freskók egykori létével. A legenda megfestett jeleneteit őrzi a Magyar Anjou-legendárium (1340), a Képes Krónika (1360), a bécsi magyar egyetemisták anyakönyve (1453) és a Thuróczi-krónika címlapja (1488). A Magyar Anjou-legendárium miniatúrái ábrázolják Szent László csodái közül a szarvasok és bölények csodáját, az ördöggel való találkozást, az imádság közbeni lebegést, a magától meginduló halottaskocsit, a hátracsavarodott állú kétkedőt, az ezüsttál történetét, végül a kerlési (cserhalmi) csata jeleneteit, amelyek a következők: a király üldözi a menekülő kunt; a királyt buzogányütés éri (megsebesülése); a király hajánál fogva vonszolja a kunt, miközben a leány elvágja a kun lábait; a kun lefejezése, a pihenés; a királyt a Szent Szűz meggyógyítja. A Képes Krónika egyik iniciáléja a király és a kun küzdelmét, birkózását ábrázolja. A bécsi magyar egyetemisták anyakönyvének iniciáléja szintén a király és a kun küzdelmét ábrázolja. Itt azonban a király tőrrel támad a kunra, amely megoldás egyetlen más ábrázoláson sem fordul elő. A Thuróczi-krónika 1488. évi augsburgi kiadásának fametszetes címlapján a legenda egyetlen képmezőbe komponált különböző jeleneteit láthatjuk. Fehér (almás deres) lován teljes páncélzatban, magasra emelt bárdjával üldözi a király a kunt, akinek nyergében, hátul ül az elrabolt leány, és aki visszafelé nyilaz a királyra. A következő jelenetben a király és a kun birkózását láthatjuk. Kétoldalt fához kikötve szemlélik a viadalt a paripák. A leány pedig egy bárddal a kun Achilles-inára (sarkára) sújt. A freskókon ábrázolt legenda jelenetei más és más elemekből állnak. Így László Gyula méltán arra következtet, hogy nem egyetlen eseménytörténettel állunk szemben, hanem egymástól eltérő jelenetek sora alkotja a megfestett legendát. Más szóval a legendának több változata élt a nép száján. A legenda feljegyzett írott változatai esetében László Gyula arra gondol, hogy Mügeln és Bonfini leírása a falképek ismeretében született [= László (1993) 197.] A legenda egyes jeleneteinek sorrendje a következő: 1.a. A képsor hatalmas vár képével kezdődik, amelynek három tornya között két kürtös látható. A várfalon lévő kis kapu felvonóhíddal nyílik, amely áthidalja a várárkot. Előtte közelebbről nem ismert rendeltetésű hölgyek kíséretében egy püspök alakja látható gloriolával (dicsfénnyel) és pásztorbottal, aki jobbját áldásra emeli. Nem világos a kapcsolata a feléje lóháton léptető királlyal, aki baljában bárdot tart, jobbjával koronájához ér, mintha megemelné azt. [Bögöz, Gelence] A várból való kivonulás jelenetével még találkozunk. [Zsegra, Pónik, Karaszkó, Tereske, Bántornya] Másutt a várkapun kitekintő nőalakokkal találkozunk. Ott azonban a vár előtt egy – közelebbről nem ismert – nőalak áll, akinek ruhája felső testéhez simul, derekától lefelé ráncos, rakott szoknyát visel. [Rimabánya] 1.b. A leányrablás jelenete: Hegyes fövegű kun kezében lándzsával. Háta mögött, a nyergében ülő leány tétova mozdulattal nyújtja jobbját az elhagyott vár felé. De szemmel láthatóan nem tiltakozik. [Bántornya] – Másutt a kunok között látható két lovas, akiknek nyergében egy-egy elrabolt leány ül. [Bögöz] Csak a bögözi freskókon látható a két elrabolt leány. 2. Kivonulás. [A] Balról jobbra: A páncélos magyar sereg lovasai lobogós kopjákkal láthatók, másik kezükben pajzsot tartanak maguk elé. A szépen felszerszámozott lovak egyszerre lépnek. A király fehér lovon ül. [Bögöz, Gelence, Homoródszentmárton, Sepsibesnyő, Zsegra, Pónik, Karaszkó, Rimabánya] – [B] Jobbról balra: [Necpál, Liptószentandrás] 3. Csatajelenet (ütközet): A nyugodt ütemben haladó lovasokat hirtelen lendületes csatakép váltja fel, amelyben a pajzsos magyarok lándzsával ölik, de inkább karddal aprítják a kunokat. [Bögöz, Gelence, Maksa, Erdőfüle, Sepsikillyén, Sepsibesnyő, Csíkszentmihály, Necpál, Szepsimindszent] A sisakos magyar sereg tömegéből a király foltos fehér (almás deres) lován lándzsát szegezve vágtat előre. [Rimabánya] 4. Üldözés: Ebből a zsúfolt jelenetből válik ki a leányrabló, a hátrafelé nyilazó kun, akinek kilőtt nyilai sértetlenül hagyják az őt üldöző királyt. A király előreszegzett lándzsája átjárja a kun mellkasát. Sebeiből ömlik a vér. A nyergében ülő leány egyik kezével a kun íját ragadja meg, hogy eltérítse a nyílvesszőt, másik kezével pedig a kantárt ragadja ki a kun kezéből. [Bögöz, Gelence, Erdőfüle, Sepsibesnyő, Bibarcfalva, Székelyderzs, Svábfalva, Szepsimindszent, Gutor] 5. Párviadal: A következő jelenetben két – fehér és barna (pej) – lovat látunk egymás mellett, egy-egy fához kikötve. Esetenként élénk szemlélői a párviadalnak, esetenként maguk is egymásnak esnek és harapdálják egymást. Ugyanott a király és a kun lóról leszállva egymást karon ragadva küzdenek. Miközben a megmentett hajadon látható kibontott hajjal, amint két kézzel fogott bárddal belevág a kun bal lábának horgasinába. [Bögöz, Gelence, Maksa, Erdőfüle, Sepsikillyén, Sepsibesnyő, Svábfalva, Szepsimindszent, Kassa, Gutor] 6.a. Lefejezés: Háromágú fa választja el a küzdelmet a lefejezéstől. Itt a király a földre zuhant kunt két varkocsánál (hajfonat) megragadja, míg a leány két kézre ragadott karddal ismét a kunra sújt. A kun nyakából már dús patakban ömlik a vér. [Bögöz, Maksa, Erdőfüle, Sepsikillyén, Sepsibesnyő, Szepsimindszent] Másutt a lefejezés eseménye fordított irányban zajlik: a bal szélen áll a karcsú, övvel övezett, kardot emelő leány. [Karaszkó] 6.b. A lefejezett kun testének marcangolása: A lefejezés jelenetét egy stilizált fa ördöggel követi. A lefejezett kun testét hollók marcangolják. [Vitfalva] 7. Pihenés: Az utolsó jelenetben egy fa tövében láthatjuk a pihenő királyt, aki fejét a leány ölébe hajtja. Közben a leány kezével a király hajában motoz. Mögötte a király földbe szúrt lándzsája és pajzsa, esetenként kesztyűje, koronás sisakja, nyakvédő gallérja látható. Egy esetben pedig a kun levágott, vérző feje. [Maksa, Erdőfüle, Zsegra, Szepsimindszent, Pónik] – Új mozzanatot figyelhetünk meg a pihenés jelenetében: egy palota belsejében, mintás szövettel borított kereveten fekszik a király, kezét az ég felé nyújtja. Felette angyalok koronát tartanak. Mellette lándzsára tűzve a kun feje látható. [Vitfalva] A kun fejének szemét egy fán ülő madár – feltehetően holló – vájja. [Szentmihályfa] – Másutt a pihenő király mögött fára függesztve látjuk koronáját, kettős kereszttel díszített pajzsát és páncélkesztyűjét. [Karaszkó] Szent László viselete: Szent László mindig vértezetben szerepel. [= László, 1993, 199.] A páncélos király fehér (almás deres) lovon ül. Baljában bárdot tart, jobb kezével megérinti koronáját. Alacsony kápájú nyeregben ül, kengyel nélkül. Páncélja a kornak megfelelően csuklós, majd rákos. Páncélja felett az Árpádok piros-fehér sávos köpönyegét viseli. [= László, 1993, 200.] Lábpáncéljára pikkelypáncélos ujjatlan felsőruha borul, amely az alacsonyan viselt öv alól szoknyaszerűvé szélesedve fedi a testet. [Bögöz, Gelence, Kakaslomnic] – Másutt a király felsőtestét és karját könyökig láncpáncél borítja. Hastól lefelé lemezpáncél védi a testét. Karján könyökvédő, kezén páncélkesztyű. Derekán sűrűn díszített öv. A lemezpáncél alól bukkan elő a lábvért térdvédővel és a lábfejet borító páncél saruval. Ebben az esetben a király övéről hosszú tőr csüng le. [Székelyderzs] – Egyébként fegyvere bárd vagy lándzsa. [= László, 1993, 200.] Övéről kard függ. [Gömörrákos] Az ütközet jelenetében a király vágásos pajzsa mögül kimeredő lándzsája a kun mellkasát döfi át. Dús redőjű köpenye alatt sávos láncpáncélt visel, ez fedi a kézfejet is. Lábán nincs sarkantyú! Övén rövid tőr függ. [Kakaslomnic] A pihenés jelenetében fára függesztve látható páncélkesztyűje, koronás sisakja nyakvédő páncélgallérral. A pihenés jelenetében heverő király hosszú köpenyt visel, lábvértjei és sarkantyúi azonban rajta maradtak. Az üldözés jelenetében a leányrablót üldöző király fején koronás sisak, testén páncél, amelyet pajzsához hasonlóan kettős kereszt díszít. Övéről rövid tőr csüng alá. [Zsegra] Másutt a tőr az övébe dugva jelenik meg. [Kassa] Egy helyen sisakja vaskalapnak (salade) látszik. [Szepesmindszent, Gömörrákos] Az egyébként csúcsos sisak esetenként rostéllyal szerepel. – Esetenként a király viselete ezüstözött teljes páncél. [Pónik] De van, ahol a serege élén lovagoló király testét láncpáncél borítja, karvértet és kesztyűt visel. [Karaszkó] – A király haja általában világos, arca rózsás fehér. [= László, 1993, 200.] A szőke haj szinte példázza a győri herma hajviseletét. [= László, 1993, 96.] Haja válláig ér, szakálla két ágba fésült. [Gömörrákos] A király arca háromnegyed nézetben látható. Az ábrázolások mintája a győri herma volt, amely nemcsak az Árpádok családi vonásait viseli, hanem egyúttal a szenvedő Krisztusét is. Vannak, akik korabeli uralkodók képmásához hasonlítják, így jön szóba a szicíliai II. Roger király ábrázolása. [= László, 1993, 110.] „A király arcát erősen hajlott sasorr, vékony bajusz és kéthegyű szakáll jellemzi...” [Sepsibesnyő] – Mindig fehér (almás deres) lovon szerepel [= László, 1993, 112.], kivéve Bántornyán, ahol a király lova fekete. [= László, 1993, 177.] A királyi terhét vivő paripa „repülő vágtában” száguld. [Székelyderzs] – Nyerge átmenet a lovagi és magyar nyereg között [Kakaslomnic], másutt lovagi nyeregben ül [Sepsikillyén], többnyire azonban lovát magyar nyereg ékesíti. [Gelence, Székelyderzs] Szent László koronája: A király általában koronát visel a fején, kivéve Bántornyát. [= László, 1993, 177.] A korona általában nyitott, amely kétféle lehet: liliomos [Erdőfüle], sisakkorona [Sepsikillyén, Szepesmindszent] vagy abroncs korona. [Székelyderzs] Ez utóbbi esetben megfigyelhetőek a korona csüngői (pendilia), amely ebben a formában a Szentkorona alsó részének, az ún. görög koronának a része. [Kakaslomnic, Karaszkó] Egy esetben a koronaábrázolás a német császári koronához hasonlít. [Pónik] A koronát angyalok tartják a pihenés jelenetében alvó király feje fölött. [Vitfalva] – Az ütközetben szereplő királyi alak minden esetben koronát visel. Szent László esetében ezt természetesnek is gondoljuk. Azonban a „kunok”-kal vívott kerlési (cserhalmi) ütközet idején László még királyi herceg volt. Legendájában olvassuk, hogy nem az evilági korona elnyerése volt a személyes célja, inkább az „égi” korona elnyerésére vágyott. Ezt példázza az Anjou-legendárium ábrázolása, amely egyik jelenetében maga Szűz Mária koronázza meg az előtte térdeplő királyt. A kun viselete: A kun könnyű kaftánban látható, fejét és vállát láncpáncél gallér fedi, fején tollas „vadászkalap”. Nomád szokás szerint hátrafelé nyilaz. [Kakaslomnic, Zsegra, Vitfalva] Szabálytalanul nyilaz. [Rimabánya] Ebben az esetben rendellenes módon bal kézzel feszíti az íját, ami az egykori szemlélő számára nevetséges lehetett. A nyílvesszőt a kun szinte megmarkolja, jóllehet a vesszőt az öklére fektetve kellene céloznia. Az íjat feszítő kezében két tartaléknyíl látható. A hitelesen ábrázolt nyíltegez üres. Harisnyás lábán tarajos sarkantyú látható. A kun lova barna színű (pej). [= László, 1993, 112.] Másutt a kun fekete sapkáját fehér prém (?), a kun nyakát világos vállgallér (lemezes páncél?) övezi. Kaftánt – és nem köpenyt – visel. A kaftán esetenként sárga [Szepesmindszent], estenként fehér, ami rangját jelzi. (Nem egy közönséges kunról van tehát szó!) A kaftán szorosan a testhez simul. A kaftán alját szegélydísz övezi. Barna bőr övén nyitott nyíltegez függ alá, benne egy szakállas és egy fűzleveles köpűs nyílvessző. Csizmája fekete. Ebben az esetben a kun nem balkezes, jobbjával feszíti az íjat. Balján lapos, varrott íjtegez látható. [Szepesmindszent] Díszes, testhez álló ruhája és indadíszes nyeregtakarója van. A nyíltegez a jobb oldalán látható. [Rimabánya] A szájából „láng” vagy vér csap ki. [Kakaslomnic, Karaszkó] Másutt a párviadal végeztével elvágott nyakú kun szájából egy kicsinyített emberalak távozik. Itt a kicsinyített emberalak az emberi lelket szimbolizálja. [Szentmihályfa] A leány viselete, funkciója: A király és a kun közötti viadal tétje az elrabolt leány. Egyetlen helyet kivéve [Bögöz], ahol két kun nyergében látunk elrablott leányt, minden esetben egyetlen leányról van szó. A kun nyergében ülő sárga ruhás leány esetében az ábrázolás méretéből következőképpen kisleányra gondolhatunk. [Gelence] Jobb kezével megragadja a kun íját, hogy célzott lövését eltérítse. [Uo.] Általában a leány a kunnal szemben ellenségesen viselkedik. Maksán a leány átöleli az őt elrabló lovas, a kun testét. (Ez az ábrázolás összecseng a krónikás elbeszéléssel, melyben a leány a király előtt a kun életéért könyörög.) Ott a leány derékban összefogott ruhája fölött fehér mellénykét (mellyes) visel. – Másutt az elrabolt leány egyik kezével a kun íját, másikkal – átnyúlva a kun mögött – a ló kantárszárát fogja, amelyet ugyanakkor a kun jobb karjára hurkolva látunk. A párviadal jelenetében a leány viselete: hosszú ruha, amelyet felső testén szárnyas mellyes fed. Ő az, aki bárddal – más esetben karddal – a kun Achillesz-inába vág. [Sepsikillyén] A leány rövid mellyest, redős egybeszabott ruhát visel. [Zsegra] Hajában pántot visel. [Vitfalva] Másutt a párviadal jelenetében a leány „népviseletben” van, és kinéz a falsíkból a nézők felé, úgy vág bárdjával a kun jobb lábába. Ebben a jelenetben olyan mozzanat van, amelyet máshonnan nem ismerünk: a kun könyörögve térdel a király előtt és a magyar leány kardja a nyakszirtjét vágja át. [Tereske] – A falfestményeken szereplő alakok termete nagyjából azonos. A legtöbb esetben csupán a leány alakja igen kicsiny. László Gyula ebben az esetben arra gondol, hogy a méretbeli különbség a leány mellékszereplői mivoltára utal. – Az elrablott leány minden esetben a kun mögött féloldalasan ül a nyeregben, tehát „hölgy módra” üli meg a lovat. Néha átöleli a kunt, máskor íját ragadja meg. Méltán állapítja meg László Gyula, hogy ilyen módon csak azok ülnek, akik önként ülnek a lovas mögé. Egyébként a rablottakat maga elé ültetik a nyergükbe a lovasok. A sztyeppei nomádok, így az avar és magyar nők férfi módra ülték meg a lovat! A féloldalas ülés nyugati szokás, bár azt – például a perzsáknál – keleten is ismerték. A leány haja kibontott, ami állapotát is tükrözi, tehát hajadon! – Mindenképpen megállapítható, hogy a leány nem volt egészen közömbös elrablója iránt. Egy esetben átöleli a kunt. [Maksa] A bántornyai freskón sejthető, hogy a leány elrablójával enyeleg. [= László, 1993, 200.] A krónika előadása szerint is könyörög a kun életéért a király előtt. A falképeken sohasem a király öli meg a kunt, hanem a leány vágja át inát és veszi fejét. A magyar népballadák tanúsága szerint a leány öli meg elrablóját. [= László, 1993, 189–190.] Zsegrán és Bántornyán a leány a földön állva rántja le lováról elrablóját. [= László, 1993, 199.] A Szent László-legenda történetének mindenképpen szerepelnie kellett a magyar ősgesztában. (Ez az a 11. századi munka, amely éppen Szent László akaratából foglalta össze az Árpád-ház dinasztikus történetét.) Szent László alakját azonban az írott emlékek mellett leghívebben a művészeti ábrázolások (a legenda falképei, győri herma stb.) őrizték meg. [= László, 1965, 157.] A templomi freskókon megjelenő ábrázolások jelenetei, ez a roppant gazdagságú képsor az első falfestmények elkészültéig feltehetően, elsősorban a szövés-fonás és a szőnyegszövés, rátétes munkák művészetében virágzott. [= László, 1993, 30.] László Gyula kimutatta, hogy a legendakompozíció meghatározó jelenetei „egy keleti jellegű hősi ének” elemeit őrzi. „Eszerint a legendánkban keleti hagyomány lenne a birkózás és a pihenés a széltében ismert ’fejbe nézéssel’. Ezeket tudva nem lehet véletlen, hogy éppen e két elemet tudjuk a steppén a szkíta időkig visszavezetni. A küzdelem kozmikus hősöket idéz, a pihenés vagy a világfa alatt, vagy csupán a fejbe nézés ’idilljével’ zárja a jelenetsort.” [= I. m. 38.] Így szerepel a pihenés jelenete egy a szentpétervári ermitázsban őrzött késő szkíta aranylemezen, ahol is a jelenet egy fa alatt pihenő, lováról leszállt két lovast ábrázol. A lovak alacsonyak és nagyfejűek. Az egyik lovas a lovak kantárját tartja, a másik lovas a földön fekszik és fejét egy magas fejdíszű női alak ölébe fekteti. A fölöttük emelkedő fa egyik ágán a fekvő lovas nyíl tegezét látjuk. A jelenettel perzsa miniatúrán is találkozunk. A képsor központi jelenete a jó és rossz mitikus küzdelme. Mindkét alak fegyverrel sebezhetetlen, éppen azért a kettőjük közötti vetélkedést a puszta kézzel vívott közelharc döntheti el. Ilyen küzdelem jelenetével találkozunk a kockijgorodoki ezüsttálon, vagy egy ordoszi bronzvereten. Az ordoszi bronzvereten két egymást derékon ragadó, férfialak küzd egymással. Hajuk varkocsba font. Hosszú nadrágot, felkapó orrú lábbelit viselnek. Fejük felett kiterjesztett szárnyú madár lebeg, világos jeléül annak, hogy itt nem egy hétköznapi életképről van szó, hanem kultikus küzdelemről (sámánok harcáról!). A küzdők két oldalán, lombos fatörzsek előtt gazdag lószerszámmal ellátott lovaik állnak, mintegy maguk is teljes odaadással szemlélik a küzdelmet. Másutt a lovak gazdáik sikeréért egymást harapdálják! Antonio Bonfini (Tom. 2, Decas 2) tanúsága szerint a késői középkor magyarjai előtt is ismert volt a nagy király táltos lova: „Szent László lováról beszélik némelyek, hogy nem annyira erőre és kitartásra volt kiváló, mint más természetes tulajdonságokra nézve. Ura minden intését, nógatását csudálatosan teljesítette, az ellenséget harapással, rúgással szokta megtámadni, gazdáját sohasem hagyta el, és a legnagyobb veszélyben is roppant ügyességet tanúsított.” [= László, 1993, 33.] Felhasznált irodalom, jegyzetek, rövidítések: László, 1965 = László Gyula, Szent László győri ereklyetartó mellszobráról. Arrabona VII. (1965) 157–209. László, 1993 = László Gyula, A Szent-László-legenda középkori falképeken. Bp. 1993.