A „lovagkirály” trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából Szent László-emlékévnek nyilvánította az idei esztendőt a magyar kormány nemzetpolitikai állam­titkársága. A nép körében nagy tiszteletnek örvendő uralkodóról, munkásságának jelentőségéről ír Darkó Jenő történész. [caption id="attachment_58273" align="aligncenter" width="742"] Szent Balázs, Maiestas Domini, Szoptató Madonna, Szent László, Szent István és Szent Imre. Az erdőfülei lebontott templom falképeinek másolata[/caption] A pannonhalmi zsinat rendelkezései szerint a szabad ember, ha tíz dénárnál vagy egy apró jószágnál kisebb értéket – tyúkot, ludat, gyümölcsöt – lopott, egy ökörrel és a lopott holmi értékének tizenkétszeresével, a szolga annak kétszeresével és az orrával válthatta meg magát. A pap vesszőzéssel szabadult. Nagyobb érték lopása esetén azonban mindenkinek könyörtelenül kijárt az akasztófa, legyen az bár szolga vagy szabad, férfi vagy nő, pap vagy világi úr, tolvaj vagy orgazda. A szigorú büntetés alól csak két esetben volt kivétel. Saját családjának feje vagy rokona által tetten ért közrendű ember számkivetéssel, nemes tömlöccel bűnhődött. Az a tolvaj pedig, aki templomba menekült, az egyházi menedékjog (azilum) értelmében, annak az egyháznak a szolgájává lett, amely őt befogadta. Tettenérés esetén a tolvajt kihozták a templomból és megvakították, ha szabad ember volt, vagyonát elvették, tíz évnél idősebb gyermekeivel együtt szolgaságra adták. [= Hóman MT, I, 294.] A bíró, ha igaztalanul ítélt, ártatlan embert akasztatott fel, az emberölésért 110 pénzt fizetett, és köteles volt az akasztott ember minden vagyonát megtéríteni. De ha a törvényt nem hajtotta végre: a szabad embert, aki lopott, nem akasztatta fel, a tolvaj szolgának az orrát nem vágatta le, elveszti mindenét, gyermekeit kivéve, őt magát pedig rabszolgaként eladták. (II. dekrétum, 4, 5, 6.) [= Pauler, 1893, 181.] Az erőszakos cselekedetekre enyhébb büntetést szabtak. A karddal gyilkoló és más házára fegyveresen támadó nemes vagy vitéz vagyonával már nem válthatta meg életét, börtönbe zárták. Vagyona kétharmad részét a megölt rokonai kapták, egyharmad rész pedig a gyilkos családjára szállt. Amennyiben a gyilkos vagyona nem ért volna fel a teljes engesztelési díj, száztíz arany értékével, szabadságát is elvesztette. [= Hóman MT, I, 294] Vagyona kétharmad részét veszítette a nemes ember, aki más nemes házára tört, ott csetepatét kezdett, a ház asszonyát megverte. Ha annyi vagyona sem volt, lenyíratták a haját, megkötözték, megvesszőzték, a piacra vitték, körülvezették és eladták. Más szabad ember, aki segítője volt, 55 aranypénzen válthatta meg magát. A segítő rabszolgák uruk sorsában osztoztak. [= Pauler, 1893, 182.] Mikor a szigorú intézkedések nem használtak, 1085 táján újabb harmincegy szakaszos törvényt hoztak az ország előkelői. (László III. dekrétuma, amelyhez tartozik az I. dekrétum 41. és 42. szakasza.) Azonnali halált, akasztófát mondtak ki a szabad emberre, rabszolgára, aki tíz dénárt, vagy annál nagyobb értéket lopott. Még a kisebb tolvajoknak a büntetése is súlyosabbá vált. Az a szabad ember, aki 10 dénár értéknél kevesebbet lopott, annak a lopott tárgy értékének tizenkétszeresét kellett megfizetnie, azon felül pedig még egy ökör árát. A rabszolgát, aki hat dénár értéket lopott, megvakíttatták, az általa okozott kárt urának kétszeresen kellett megfizetnie. (III. 8) Tolvajláson ért asszony elveszítette orrát, vagyonát pedig elkobozták. Amennyiben özvegyasszonyt értek tetten, az fél szemét és vagyonát veszítse. A tolvaj hajadont pedig eladták, és soha nem nyerhette vissza szabadságát. Ha a pap lopott valami csekélységet (ludat, tyúkot, almát, más effélét), a lopott tárgyat vissza kellett adnia és egyházi elöljárója megvirgácsoltatta, de ha nagyobb dolgot lopott, úgy őt a püspöknek ki kellett a papi rendből zárni, és világi bíró mondott felette ítéletet. [= Pauler, 1893, 183–184.] A szokásjog erejét bizonyítja, hogy a törvény nem tiltja, sőt kifejezetten megengedi a vérbosszú alapján vívott magánharcot, így nem kényszeríti az alattvalókra, csak felajánlja nekik, a királyi bírák törvénykező hatóságát: „Akik odahaza harcolnának és bíró elé nem jönnek, azokon a bírónak nincs semmi keresete, ha azonban eléje járulnak, tetszés szerint ítéljen.” [= Hóman, MT, I, 295.] A kor felfogása szerint az ártatlanság védője maga az Isten. Őt hívta segítségül az, aki magát tisztázni akarta a vád alól: esküvel, vagy akkoriban divatos módon tüzes vas- vagy vízpróbával, istenítélettel. [= Pauler, 1893, 185–186.] A nyomozási és istenítéleti, valamint bírói eljárás részletes szabályozása megelőzte a statáriális rendszernél elkerülhetetlen visszaéléseket. A törvény rendelkezései nyomán a király követei faluról falura haladva az egész országot bejárták, a várszolgákat elöljáróikkal, a tizedesekkel és századosokkal és az összes falvak népét egybehívták, úgy nyomoztak az elkövető után. Feljelentés esetén egész szolgatizedek, századok vagy falvak kerültek gyanúba, tíz-tíz emberért mindig egy, és ha az bűnösnek találtatott, mind a tíz egyenként tűz- vagy vízpróbát állt. E próba eredménye elég volt a bűnösség vagy ártatlanság bizonyítására. Aki a próbánál megsérült, az bűnösként bűnhődött. [= Hóman, MT, I, 295.] A törvény rendelkezése értelmében a püspökök, apátok, ispánok, tisztviselők, nemesek és nem nemesek kötelesek voltak az András király és Béla herceg ideje óta jogtalanul szolgálatukban tartott királyi várkatonát, szabadot és várszolgát szigorú büntetés terhe alatt szabadon bocsátani. Részletesen intézkedik a törvény a szökevény szolgákról, a bitang jószágról, az idegen szolgák visszabocsátásáról és tíz szakaszban a bírákról, a bírói eljárásról. [= Hóman, MT, I, 295.] Többek között Szent László törvényhozása megállapította a megyei bíró illetékességét, a bíró leváltásának módozatait, megszabta a hamis és pert halogató bíró büntetését. Előírta az idézőpecsét (bilog) küldésének módozatait. Rendelkezett az intézkedés semmibevevésének megtorlásáról, végül pedig a hites tanúk meghallgatásáról. Mindezek a rendelkezések a magyar törvénykezés majd ezeréves épületének szilárd tartóköveivé lettek. [= Györffy, 1977, 14.] V. 3. A hitélet és az egyház megújítója A hitélet és az egyház megújulásának nagy szellemi mozgalma a 11. század közepére átformálta Európa keresztény lelkiségét szoros összefüggésben a gregoriánus mozgalommal és a keresztes eszmékkel. A vallásos érzés elmélyült és a hitélet megtisztult. Valóságos szent láz fogta el a krisztusi birodalom békéje után vágyakozó keresztény emberiséget. Új egyházak, kolostorok épültek Európa-szerte, ugyanakkor fellángolt a Megváltó, a Boldogságos Szűz, a hitvalló és vértanú szentek tisztelete. Megnőtt a nemzeti szentek kultuszának jelentősége. A keresztény népek keresve keresték azt az ideált, akit nemzeti szentjükké avattathattak, őszintén tisztelhettek és követhettek. László uralkodása idején ez a vágy töltötte el a magyar nép lelkületét is. [= Hóman, MT, I, 296.] Az első magyar szentek testének felemelésének jelentősége nem csupán politikai tényező volt, hanem jelezte a magyar lelkiség állapotát is. Az eseményeket csodás előjelek kísérték. Így történt, amikor Salamon békejobbot nyújtott Lászlónak, Fehérváron az Úr keresztjét megütötte a mennykő. (1081) Egy másik csodás esemény Salamon előtt megnyitotta börtöne ajtaját még ugyanabban az esztendőben, amelyben elfogták. (1083) [= Pauler, 1893, 190.] Ugyan a kereszténység magyarországi hirdetői és mártírjai ez idő tájt már helyi tiszteletnek örvendtek. László azonban szentszéki felhatalmazásért folyamodott az ünnepélyes felavatáshoz. [= Hóman, MT, I, 296.] Megíratta István király és Gellért püspök legendáját. Ugyan Rómában VII. Gergely nem tudta zsinat elé vinni a magyar király kérelmét, mindössze annyit tett, hogy elvi hozzájárulását adta a magyarországi szentjeinek felavatásához. [= Györffy, 1977, 16–17.] Miként a kortárs írja: „Eljött az idő, hogy a világ megtudja, mily kegyelemben részesíti a magyar nemzetet a gondviselés, István király személye által.” Végül is VII. Gergely pápa (1073–1085) elrendelte, „hogy azok testeit fel kell emelni”, vagyis szentként kell tisztelni, „akik Pannóniában a keresztény hit magvait elhintették, az országot szóval, tettel a kereszténységre térítették”. [= Pauler, 1893, 192–193.] A vértanú Gellért püspök tetemét még 1053-ban, András király engedélyével Csanádra szállították, és ott nagy ünnepség keretében helyezték örök nyugalomra a Boldogságos Szűz tiszteletére alapított székesegyházban. [= Hóman, MT, I, 296.] 1083-ban az ő testét emelték fel először július 25-én. [= Györffy, 1977, 17.] László király az év augusztus havában, Nagyasszony-napra magához rendelte Fehérvárra az ország püspökeit, világi előkelőit és „bölcseit”, tanácsot tartott velük. Háromnapi böjt után István király sírjához járultak és megkísérelték a sírt borító követ felemelni. Igyekezetük azonban meghiúsult. Ekkor egy Caritas nevű apáca, aki szentség hírében állt, megüzente László királynak, hogy „nem fogják István testét előbb felemelni, míg Salamonnak szabadságát vissza nem adják”. Miután Salamont szabadon engedték, újabb háromnapi böjt után a székesegyházban tartott esti istentiszteleten megjelent nyomorékok visszanyerték testi épségüket. Másnap, 20-án reggel miután elmondták a gyászmisét, felemelték a követ István király sírjáról, „már olyan könnyen, mintha súlya sem volna, mert Isten jelét adta, mily irgalmas volt a szent király, mikor még halandó testben járt”. [= Pauler, 1893, 191–192.] A felnyitott koporsóban feküdtek a szent király csontjai, melyekhez még egy legendás jelenet fűződik. Ugyanis egy bizonyos Mercurius, aki a felemelés idején a fehérvári káptalan tagja volt, a szent király jobbját magához vette. Időközben szerzetessé lett és az ereklyét a bihari kolostorában őrizte. Majd jelentette László királynak, hogy István ereklyéje birtokában van. László az ereklyét feltalálásának helyén hagyta, ettől fogva a kolostornak a Szent Jobb, vagy ahogyan akkor mondták a Szentjog nevet adta. [= Pauler, 1893, 193.] A fehérvári zsinat alkalmával István király és Gellért püspök mellett Imre herceget és a Zobor-hegyi remetéket – hitvalló Zoërard Andrást és vértanú Benedeket is szentekké nyilvánították. [= Hóman, MT, I, 296.] A keresztény világot közel két évszázad óta foglalkoztató reformeszmék és tisztító törekvések Magyarországon csak Szent László uralkodása alatt kezdtek kibontakozni. [= Hóman, MT, I, 311.] László a meglévő székesegyházakat, káptalanokat és kolostorokat kivétel nélkül nagy birtokadományokkal gazdagította, a megkezdett templomépítkezéseket befejezte, új egyházak és kolostorok sorát alapította. Benedek-rendi kolostorokat alapított a mogyoródi csata színhelyén, a bihari Szent-Jobbon, a Tolna megyei Bátán, Szent Mihály tiszteletére (1093) [= Fejér, VIII/4. 243; Z. O. I, 1.] és a nyitrai Koloson. Somogyváron „a Szentháromság, Szent Péter és Pál, és Szent Egyed hitvalló” tiszteletére is apátságot alapított a franciaországi Saint Gilles-ből jött szerzetesek számára, ahová még száz év múlva is csak francia szerzeteseket vettek fel. [= Hóman, MT, I, 308.] László király vallásos érzülete bőkezű adományokban nyilvánult meg. Megajándékozta Pannonhalmát a Győr megyei Ravazdi faluval. Az ő idejéből való az apátság birtokainak összeírása. Így az apátság egykor rendelkezett 131 házban cselédséggel, 140 rabszolgacsaláddal, 30 ház halásszal, 88 ház szőlőművessel, 138 ház különféle mesteremberrel, közöttük volt szakács, szűcs, esztergályos, ötvös, kovács, pásztor, mosó, tímár és másféle mesterember. [= W. VI, 361; Kn. I, 98. = Pauler, 1893, 221.] Összeíratta a bakonybéli monostor jószágait és szolganépeit, egyúttal a monostornak adományozott 24 telket, melynek lakói évente 6000 darab kősót tartoztak fizetni. [= Kn. I, 38.] Pécsváradnak öt faluban kétszáz telket adományozott. [= Mon. Vat. I/4. 578.] Nem kerülte el figyelmét Szent Istvánnak egy másik egyházalapítása sem. – A hagyomány szerint az egykori Aquincum romjaiból létesült Ó-Budavár felett, „egy kis patak” mellett emeltek a boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyházat, más néven Fejéregyházát, amely Árpád temetkezési helye volt. Ott Szent István Szent Péter tiszteletére templomot emeltetett, melyet már nem tudott befejezni, azt László végezte be, és tett adományt a káptalan fenntartására. [= Fejér, II. 129; Árpád sírjáról: Anonymus c. 46; A káptalan alapításáról: Képes Krónika c. 39. = Pauler, 1893, 219–220.] – Ugyancsak megadományozta az egri püspökséget, amelynek hatalmas birtokot adott a Tisza mentén, a mai Tiszanána és a hozzá tartozó négy falu tartozékát, melyen több halastó is volt, szolgáló népe pedig mind csikósokból állt. [= Pauler, 1893, 220; az egri adományról: Fejér, IV/3. 34, 37–40.] [caption id="attachment_58274" align="aligncenter" width="500"] A Szent Jobb a budapesti bazilikában[/caption] A legenda szerint a mogyoródi ütközet után megjelenő csodás szarvas üldözésének eredményeként került sor a váci püspökség megalapítására. [= Kézai és K. K. c. 61.] Jóllehet Géza trónra lépése után egy évvel, 1075-ben már az oklevelek említést tesznek a váci püspökségről, a püspökség alapítását mégis Géza királynak tulajdonítják. [= Pauler, 1893, 507.] A székesegyház építkezését mégis László idejében fejezték be. Ugyanakkor díszes székesegyházak épültek Váradon és Gyulafehérváron, a bihari és az erdélyi püspökségek székhelyén. [= Hóman, MT, I, 308.] Átalakította az ország keleti felében működő püspökségek területi szervezetét. A nem rég a pogány reakciónak otthont adó Békés és Szeghalom vidékét Bihar vármegye hatalmas területével a Váradra helyezett bihari püspökség hatósága alá rendelte. Így gátat vetett az egri püspökség tiszántúli terjeszkedésének, egyúttal a Zaránd megyével egybeeső pankotai főesperességét elvágta az anyamegyétől. Erdélyben megszervezte az erdélyi püspökség küküllői és telegdi főesperességeit. Véglegesítette a váci püspök és a kalocsai érsek joghatóságát. A Duna bal partján és Csongrád megyében az érseki tartományhoz csatolta a szigetfői és csongrádi esperességet, a váci püspökséghez a sárközi és a szigetfői esperességeket. [= Hóman, MT, I, 308–309.] Püspöki rangra emelte az I. András király korában meghódított Szerémség területén kialakított főesperességet, székhelyéül Bácsot jelölte ki. Csupán a feltételezés szintjén görög szertartású püspökséget gyanítva a bácsi püspökségben, van aki, a kalocsai latin és a bácsi görög szertartású püspökségek egyesítését tulajdonítja László királynak. [= Győrffy, 1977, 17.] Jóllehet a kalocsai érseki cím használata megelőzte a bácsit. [MG. SS. IV, 485; Jaffé no. 3222. = Pauler, 1893, 510.] – László király egyházszervező tevékenységét a kalocsa-bácsi érseki tartomány átszervezését követően a zágrábi püspökség megalapításával koronázta be. Így a csanádi, váradi, erdélyi püspöki megyék mellett az újonnan alapított zágrábi püspökséget is a kalocsa-bácsi érsek joghatósága alá rendelte. A zágrábi püspökséget pápai jóváhagyással a bogumil terjeszkedéssel szemben szervezte meg. [= Hóman, MT, I, 309.] Élére egy szláv nyelven értő cseh püspököt állíttatott, aki latin rítus szerint hirdette ott az igét. [Györffy, 1977, 17.] Élete vége felé az ország északnyugati határvidékén, a Vág és a Nyitra felső folyása mentén elhelyezkedő trencséni és északnyitrai erdővidéke elhanyagolt lakóinak lelki üdvére a tizenkettedik püspökség alapítását is tervbe vette. A nyitrai káptalan részére tett adományával elő is készítette annak társaskáptalanná alakítását, de a terv megvalósítása utódára, Kálmán királyra (1095–1113) maradt. [= Hóman, MT, I, 309.] Az egyházszervezést illetően László legjelentősebb újítása a püspökségek mellett működő székeskáptalanok és néhány társaskáptalan megalapítása volt. A káptalan ugyanis papnevelő iskolát tartott fenn. A templomok megsokasodásával ugyanakkor sok papra volt szükség az országban. A megnövekedett igényeknek megfelelően a pannonhalmi apátság már nem tudta ellátni megfelelőképpen iskolázott papsággal az országot. A kanonokok együttélése egyúttal elősegítette a káptalanokban a nőtlen felsőpapság kialakulását. Ez tehát a cölibátus megvalósítását célzó lépés volt. – A káptalanok egyúttal jogi intézmények voltak. Rájuk bízták az „istenítéleteket”, a tüzesvas-próbát. (Lásd: Váradi registrum) A káptalanok a monostorok mellett közjegyzői feladatot láttak el, belőlük fejlődtek ki – később – az okleveleket kiállító és megőrző hiteleshelyek. László király ezeknek a jelentős papi testületeknek a működési feltételeit is biztosította, részükre rendkívül nagy adományokat tett. Az ő idejében készült összeírásokból (pl. Bakonybél) tudjuk, hogy László adományai jóval meghaladták Istvánnak az alapításkor tett adományait. [Györffy, 1977, 18.] Folytatjuk Felhasznált irodalom Pauler, 1893 = Pauler Gyula, A magyar nemzet története. I. kötet, Bp., 1893. Hóman, MT. = Hóman Bálint, Magyar Történet I. k. Bp. é. n. Fejér = Fejér, Georgius, Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. tt. I, IV, VIII. Budae 1829, 1832. Györffy, 1977 = Györffy György, László király emlékezete. Magyar Helikon 1977. K. K. = Képes Krónika. Fordította: Bollók János. Bp. 2004. Kézai = Kézai Simon, A magyarok cselekedetei. Fordította: Bollók János. Bp. 1999. Kn. = Knauz Nándor, Monumenta Ecclesiae Strigoniensis. t. I. Strigonii 1874. MG. SS. = Monumenta Germaniae Historica. Scriptores. t. IV. Mon. Vat. = MonumentaVaticana. Vatikáni Magyar Oklevéltár. I. k. 1884. Pauler, 1893 = Pauler Gyula, A magyar nemzet története. I. kötet, Bp., 1893. W. = Wenzel Gusztáv, Árpád-kori Új Okmánytár. VI. k. Pesth, 1867. Z. O. = Nagy Imre – Véghelyi Dezső – Nagy Gyula, Zala megye története. Oklevéltár I. k. (1024–1363) Bp. 1886.