Madárbarát vagyok. Állítom ezt azért, mert sok-sok éve laknak már fecskék az ablakunk alatt, és soha nem zavartuk egymást. Minden tavasszal örvendek, amikor megérkeznek, néha figyelem is őket, amint szorgoskodnak, kijavítják a fészket. Nagyon sajnálom, ha kipottyan egy tojás a fészekből és igyekszem figyelni arra is, hogy lehetőleg ne zavarjam hétköznapi életüket. Így békében megvagyunk egymás mellett. Bár gyakrabban kell ablakot pucolni, nem haragszom érte. Tudom, jó szolgálatot tesznek, hiszen a fecske a legjobb szúnyogirtó, nincs is a lakásban egyetlen szúnyog sem egész nyáron. A minap azonban közelebbről is megismerkedhettünk egy fecskeszomszéddal: irányt téveszthetett szegény, berepült a lakásba. Azt, hogy ő vagy mi ijedtünk meg jobban, nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy nagy volt a riadalom. A fecske repdesett körbe, hogy biztonságot találjon, ahol meghúzhatja magát, amíg fel tudja mérni a számára ismeretlen, zárt helyet. Nekünk pedig az első reakciónk az volt, hogy kimenekültünk a szobából. A fecske behúzódott a függönytartó és az ablakpárkány közé, onnan figyelt, mi pedig azon gondolkodtunk, hogyan tereljük ki, hogy bántódása ne essen. Aztán kinyitottunk minden ablakot és ajtót, hogy minél több lehetősége legyen a menekülésre és közelítettünk hozzá, hogy kimozduljon rejtekhelyéről. Ki is jött, nagy sebességgel, és szerencsére megtalálta az utat kifelé, de elmondhatom abban a pár percben nem lehetett madarat fogatni velem, sem a szó szoros értelmében véve, sem pedig a közmondás jelentésének értelmében.  Lázár Hajnal