Nehezen megy a szelektív hulladékgyűjtés. Pedig igazán mondom, hogy igyekszünk mindennap odafigyelni erre a problémára. Problémának nevezem, mert valóban gondot okoz mindent különválogatni és legalább öt zacskót, vedret tárolni, elhelyezni a kagyló alatti „lyukban”, ahol régen egyetlen kukásvödör árválkodott. A papírt és üveget régóta különválogatjuk, a papírt elégetjük a kazánban, az üvegek pedig a pince mélyén gyűlnek, a műanyagot, amiből a legtöbb gyűl minden háztartásban, hát, azt bizony nehezebb megsemmisíteni. Mióta gondosan különválogatom a szemetet, nagy szemétszakértő lettem. Pedig ezelőtt kit érdekelt, hogy egy csomagoláson belül akár három-, négyféle anyag is megtalálható. Vegyünk például egy darabka sajtocskát, mondjuk, camambert vagy briet, ami ugye, önmagában szerves anyag, s nevezhetjük háztartási hulladéknak, konyhai szemétnek is, ha nem fogy el és kénytelenek vagyunk kidobni. Szóval, ezt a remek kis sajtdarabkát szakszerűen először is papírba csomagolják, majd légmentesen lezárják egy alufóliás nejlonnal, végül pedig egy fából készült dobozkába is beleteszik, aminek külön vásárolunk még egy zacskót, hiszen nem hozhatjuk csak úgy el az üzletből. De gondosan becsomagolják a többi élelmiszert is, legyen az néhány szelet felvágott, kenyér, vaj, vagy bármi más, s így ijesztően sok műanyagot hozunk be a konyhába egyetlen vásárlás során, amitől aztán szeretnénk minél előbb megszabadulni, büntetlenül. A gyümölcsöket is szépen bedobozolják, málnát, áfonyát csakis dobozban vásárolhatjuk meg, a déligyümölcsök műanyaghálóban várják, hogy hazahozzuk. Aztán itt vannak az ásványvizesflakonok, amiből szintén elkeserítően sok gyűl fel, mert ugye, egy felnőtt embernek naponta két liter vizet kell(ene) meginnia. Számoljuk csak ki, hogy egy négytagú család hetente hány pillepalackot halmoz fel. És történik mindez a mi kis városunkban, ahol még néhány évtizede a környező források vizeit fogyasztottuk, hosszú időn át megsárgult üvegekben hordtuk az ásványvizet Homoródról. Manapság nem a kertből szedjük a málnát, hanem a Peruból, Bolíviából importáltat vesszük jó pénzért, s a norvég lazacra esküszünk a pisztráng helyett. Alma helyett mangót vásárolunk, s a pityókát lassan felváltja a batáta. Még emlékszem azokra a fémdobozokra, ami nagyanyám falusi konyháját díszítette, s amiben nagybátyám hozott kekszet, cukorkát Amerikából. Két évtizede még a nejlonzacskó valóságos kincsnek számított, addig használták, amíg az írás lekopott róla, de még annál is tovább. Ma úgy tekintünk rá, mind szükséges rosszra, és nem is akarjuk tudomásul venni, hogy mennyire szennyezzük a környezetünket. Nyissuk hát ki a szemünket, nézzünk bátran szembe ezzel a katasztrófával, és próbáljuk meg legalább különválasztani szemetünket. Bízzunk abban, hogy a szemétszállító cégek értik a dolgukat, és minden anyag a megfelelő helyre kerül. Nagyálmos Ildikó