Lőrincz József Székelyudvarhelyen élő gimnáziumi magyartanár összegyűjtötte és kötetbe foglalta szülőfalujának, az udvarhelyszéki Székelydályának nyelvjárási szavait (tájszavait). Címe: Székelydálya tájnyelvének kincsei (Top Invest Kiadó, Székelyudvarhely, 2015). A szakszerűen megírt és összeállított munka bevezetőjében több olyan helytálló mondatot talál az olvasó nemzeti nyelvünkről és annak táji változatairól, amelyek nélkülözhetetlenek magyarságtudatunk erősítésében, megmaradásunkért vívott küzdelmünkben. Például: „A magyar nyelv nemzeti kultúránk legfőbb hordozója. A tájnyelv vagy nyelvjárás anyanyelvünk helyi, egy településen vagy egy szélesebb környezetben beszélt földrajzi változata. Anyanyelvünk valaha nyelvjárásokban élt és fejlődött, ezekből alakult ki, egységesült, vált irodalmi nyelvvé, a legújabb tartalmak igényes kifejezésének eszközévé.” A magyar nyelv dolgaiban jártasak számára a fenti mondatok alapigazságként hangzanak, kételkedésre azonban másoknak sincs okuk, hisz nyelvünk története minden kétséget kizáróan igazolja a szerző meglátásait. A választott téma összetettségére utalnak a dolgozatban felsorakoztatott vizsgálatok is. A dályai tájnyelv sajátosságainak számbavételét Lőrincz József rövid elméleti eszmefuttatás után hangtani jellemzők bemutatásával kezdi. Az igen gazdag anyagból ezúttal – terjedelmi okok miatt – csak néhány példa említésére vállalkozhatunk: tüktököt (= titeket), tehen (tehén); lik (lyuk); topló (tapló) stb. Az alaktani jelenségekkel: szótövekkel, toldalékokkal, szószerkezetekkel foglalkozó fejezet is szerteágazó, említett példái érdekesek lehetnek a székely nyelvjárást nem ismerő nemzettársaink számára: Udvarhejré (Udvarhelyre); Éppen most valék ott (Épp(en) most voltam ott); Ma megverődöl (Kikapsz); Ángyoméknitt járék (Ángyoméknál jártam vagy voltam). A mondattani, szövegtani kérdések magyarázatához is bőven kínál példákat a szerző: Gyere nálunk! (Gyere hozzánk!); a falu között ( a faluban); sántált forma (mintha sántítana) stb. A régebbi és mai beszéd összehasonlításával a szerző Lőrincz József arra a következtetésre jut, hogy régebb tömörebb, tartásosabb, fenségesebb volt a dályai beszéd. Példákat is említ a mondatokba fűzött szavak kifejező erejére: Cseplesz, kicsi gyermek vót, csonthuszárnak hítták. A legénkék, pedig, erőssen kakaskodtak. A kanyarban megsiringőzte magát a patak, s kivájta a mart ajját… A tájszavakat a következőképpen osztályozta a szerző: valódi tájszavak (ahajt ’ott’, azsag ’kemenceseprű’, gazsó ’cserebogár’, zádokfa ’hársfa’ stb.); alak szerinti tájszavak (bárán ‘bárány’, kalán ‘kanál’, vőfén ‘vőfély’); jelentés szerintiek (beszél ’pletykál’, takar ’szénát gyűjt’, tészta ’sütemény’); hangutánzó szavak: csubban (csobban), nyivákol (nyávog), prünnyög (sír); hasonlóságon vagy más (például tér, idő) kapcsolaton alapuló szóképek, kifejezések: elbogárzik (elcsatangol), lájbitépő (verekedés), elpájázik (elmegy); román kölcsönszavak: bagázs (csomag), kaliba (kunyhó), pakulár (juhászbojtár); szász-német hatás: hapták (vigyáz!), porció (adag, fejadag), masíroz (menetel); humoros kifejezések: bészippantott (sokat ivott, részeg lett), égitaliga (repülőgép), tyúkászik (nő után jár); régi szavak: csukorék (csokor), dali (daliás), hóhérol (kínoz). A szavak osztályozását a mintegy 3500 szót tartalmazó szótár, a szerző önéletrajza és néhány verse követi, ugyanis Lőrincz József nem csupán tanárként, Tamási- és Nyirő-kutatóként ismert, hanem költőként is. Szülőfaluja iránti hűségéről szóló Falum című versének első szakasza talán még nem egészen elkésett figyelmeztetés is: „A harangszó is a szomszéd faluból jő, / Akár az orvos meg a pap. / Elszáll a vígság madara a házból, / És a kapuról az életfa / Lehervad.” A dolgozat összeállításában a szerzőt szakmai tanácsokkal Péntek János nyelvész akadémikus, kolozsvári egyetemi tanár segítette. A Budapesten az Élő tájnyelvek pályázaton az Anyanyelvápolók Szövetsége által díjazott munka szép példája a szülőföldhöz és az anyanyelvhez való ragaszkodásnak, a nemzeti közösség szolgálatának. Komoróczy György