Székely vendéglátás

Felejthetetlen székelyföldi emlék, kedves házigazdák, meleg fogadtatás – ezeket a kifejezéseket hallottam, amikor a székely vendéglátást értékelték külföldi ismerősök. Igazán érdekes – gondoltam magamban –, én még sosem tapasztaltam ezt. Lehet, hogy azért, mert nem vagyok külföldi, és mert helyi látogatóként nem vagyok annyira értékelendő turista vagy vendég, mint egy idegen – legalábbis a vendéglátó szempontjából. Szerencsére nem vagyok sértődékeny, és nem is szoktam nagyon felháborodni bizonyos helyzetekben, de volt pár olyan eset, amely igencsak komikusnak tűnt. Van még mit tanulni vendéglátás terén – vagy legalább a mentalitáson kellene változtatni.
A legtöbb kávézóban, ahol megfordultam, a pincérek érdekes függetlenséggel rendelkeztek. No nem mindenhol: akinek nem inge, ne vegye magára! Nem is figyeltem fel arra, hogy mikor lett megszokott az, hogy a pincér kelletlenül áll meg mellettem, mikor rendelni szeretnék, és a kedves „Jó napot kívánok, mit hozhatok?” kérdés helyett inkább csak vesz egy mély levegőt és felemeli a szemöldökeit, jelezve, hogy hallgat, rám figyel. A rendelés után kelletlenül kihozza a kávét – vagy akármit –, majd leül a helyére. Ha netán még kérnék valamit, úgy néz rám, mintha az járna a fejében: „Mi vagyok én, pincér?!”
Üzletben is gyakran volt, hogy így fogadtak. Vagyis azzal a tekintettel, amiből csak azt tudtam kiolvasni, hogy „Na már megint itt van…”. Nekem kellett rosszul éreznem magam, hogy meg merészeltem zavarni a nyugalmas délutáni körömreszelést az egyébként nem forgalmas üzletben. Épp mint a pincérnő esetében: szabadkozva, elnézést kérve mondtam neki, hogy mire van szükségem. Úgy éreztem, zavarom őt azzal, hogy arra késztetem, hogy végezze a munkáját. Mint mondtam, nem is figyeltem fel arra, hogy mikor lett mindez megszokott, csak arra emlékszem, amikor egyszer feltűnt, hogy valahol kedvesen, mosollyal fogadtak: ez volt ám a különös! Akkor gondolkodtam el azon, hogy vajon ez valami székely specialitás, hogy nem megy nekünk mások kiszolgálása? Végül is, a székelynek fájó pont a függetlensége…
A legjobb eset mégis az volt, amikor barátokkal elindultunk palacsintázni. Nem a legmegfelelőbb helyeket választottuk, az biztos: az első étteremben nem volt hely. Mindenütt megterített, üres asztalok – de nem nekünk, hanem a vendégeknek. A rendes vendégeknek. Hát igen, gondoltam, mivel mi háziak vagyunk, s mindennap ide járunk, biztosan arra gondoltak, hogy állva eszünk majd az üres asztalok mellett. Nekünk jó az is. Inkább továbbmentünk, de nem jártunk sokkal jobban: a következő étteremben nem volt palacsinta a menün. Pedig ahol konyha van, ott a palacsintatésztát meg lehet keverni, s egy serpenyő is kerülhet… A pincér nyilván nem örült egzotikus kérésünknek, meg amúgy is, a szakácsnak sok volt a dolga: mindjárt jött a csoport. Megint a rendes vendégek. Mégsem tágítottunk, kunyeráltunk magunknak palacsintát, mire a pincér nagyot sóhajtva megjegyezte: – Akkor nincs más választásom, nekem kell elkészítenem.
Ismét a régi érzés: valami rosszat mondtunk, nem szívesen fog hozzá, jobb lett volna nem is kérni semmire, ne kelljen dolgoznia. De hát ott a szakács, neki ez a munkája! Végül is megkaptuk a palacsintáinkat, s nem tudtuk meg, hogy a pincér készítette el vagy a szakács, de nem is ez a lényeg, mert nem volt más választásuk. Nekünk palacsinta kellett, s kaptunk is. Végül abban egyeztünk meg: nincs más választásunk, következőben inkább sütünk magunknak palacsintát. Azt hiszem, néhol elég lenne a vendéglátói mentalitáson változtatni.

Péter Ágnes

Cikkünk a Családi 7vége szórakoztató mellékletünkben jelent meg.