Az év végi könyves események része a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár évi második kissorozatának megjelenése, bemutatása. A rendhagyó könyves vállalkozás soron következő, a karácsonyi ünnepkörhöz is kapcsolódó kötetét Tánczos Vilmos ajánlja. A Székely Könyvtár sorozat jelen kötete olyan régi népi imádságokat tartalmaz, amelyeket a folklórgyűjtők az elmúlt évtizedekben a Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai székelyes csángók és a bukovinai székelyek körében jegyeztek le, majd jelentettek meg. A szövegválogatás és szerkesztés fenti elve kapcsán kétségkívül felmerül néhány fontos kérdés: 1. Vajon jogos-e, helyes-e ilyen tágan felfogni a székely szellemi kulturális örökséget? Nos, épp a kötet szerkesztése, a rendelkezésre álló gyűjtésekből történő válogatás során bizonyosodhattunk meg arról, hogy az itt összegyűjtött imák szövegvilága részletekig menően teljesen egységes, ami mindenekelőtt a közös gyökerekkel, a genetikus történeti összefüggésekkel magyarázható. Az imádságok nyelve, olykor képszerkesztése ugyancsak kifejezi a szövegek székely jellegét. Aki a kötetet kézbe veszi, és az imákat olvasni kezdi, abban ez a nyelvi, kulturális egység rövid időn belül tudatosul. 2. Hol a helyük ezeknek az imádságoknak az egyetemes magyar kultúrában? A népi imádság az egyik olyan folklórműfaj, amelynek kapcsán éppen hogy nem a sajátosat, hanem sokkal inkább az egyetemeset kell kiemelnünk: ezek a székely imádságok is szerves módon illeszkednek egy közös magyar, sőt egy közös európai keresztény szellemiségbe, hiszen alapjában véve mind-mind a középkor Európa-szerte egyetemes vallásos világké­pének lenyomatai. Ezért van az, hogy a „székelynek” minősített imaszövegeknek általában más magyar tájegységeken, illetve más európai népek körében is vannak olyan változatai, amelyek az itt közöltekhez nagyon hasonlítanak. De vannak a kötetben olyan imádságok is, amelyek a Székelyföldön kívül változat nélküliek. Például az Elindula Mária hosszú útra..., amely a fiát kereső anya szenvedését és az anyai kétségbeeséssel azonosuló teljes kozmosz gyászát jeleníti meg, kizárólag a Székelyföldről (Csík, Gyergyó) ismert. Erdélyi Zsuzsanna, a műfaj felfedezője és legjelesebb kutatója ezt az imatípust tartotta a legszebb magyar archaikus népi imádságnak. A tejelvivő boszorkányok, szépasszonyok távoltartására szolgáló ráolvasó imádságok is kizárólag Gyimes vidékéről kerültek elő, és ugyancsak Csík, Gyimes, Moldva az elterjedési területe a Páduai Szent Antal csodatevő erejét epikus történet keretében megmagyarázó imádságnak is. 3. Mennyire „imádságok” a kötet szövegei? Az itt közölt imádságok népi körökben, adatközlőik használatában egyértelműen „imádságnak” minősülnek, de a jelen kötetben mégis alig akad olyan szöveg, amelyet ma a történelmi egyházak fenntartás nélkül imának elfogadnának. A népi szemlélet ugyanis a nagy erejűnek tartott imádságokban a legtermészetesebb módon összemossa az egyház által elfogadott kérő, könyörgő magatartást (vallásos jelleg) a szó kimondása által megvalósuló kényszerítő magatartással (mágikus jelleg). A kötet első felének ráolvasó imádságai általában krízishelyzetben (betegség, vihar, démoni támadás stb.) hangzanak el, és noha mélyen vallásos emberek mondják el őket, mégis egyértelműen kényszerítő (mágikus) jellegűek, amit az imaszövegek elmondásakor végzett különféle egyéb rítusok (vízvetés, ónöntés, a vihar fémeszközzel való „elintése” stb.) is kihangsúlyoznak. Meg kell itt jegyeznünk, hogy a felvilágosodás koráig, azaz a 18. század végéig az egyház maga is végzett ilyen mágikus gyakorlatokat (például az ördögűzés, gyógyítás, jóslás bevett kolostori gyakorlat volt), vagyis a vallás és mágia mai szinkretikus keveredésében, ami az imádkozási gyakorlatban is tetten érhető, voltaképpen régi idők egyházi gyakorlatának emléke él tovább. A szinkretizmus természetes, „legitim” mivoltát erősíti az is, hogy az egyházi szentelményekhez (szenteltvíz, tűz, gyertya, növények, eledelek, só stb.) és a szentségekhez kapcsolódó népi vallásos cselekmények ma is gyakran tartalmaznak kényszerítő mágikus elemeket. 4. Milyen korokból származnak ezek a szövegek? Mennyire egységesek történeti szempontból? Milyen történeti rétegek vannak az imaanyagban? A népi emlékezet sok évszázad szellemi örökségét őrzi és olvasztja egyetlen egységgé, tehát a szinkretizmus ebben a vonatkozásban is jellemzi a kötet imádságanyagát. A legrégebbinek a pogány korból származó képek, motívumok, sőt olykor teljes szövegek számítanak. Megjegyzendő, hogy ez utóbbi szövegemlékeknek, motívumoknak nincsenek közvetlen párhuzamai az európai népek imádságaiban, bár hasonló képzetekkel más népek vallásos folklórjában is találkozunk. A kereszténységet megelőző pogány kor világképét tükrözik az újholdat és a felkelő napot köszöntő imaszövegek, továbbá a hajnalban születő istenség képzeteit (Nap–Krisztus azonosítás; hajnalban nyugvó, majd a fényistent megszülő istenanya) vagy a hajnali égen repülő lélekvivő madár motívumát tartalmazó imaszövegek. A népi imádságokban sűrűn előforduló fényjelképek az éjszaka démonjait hivatottak elűzni. Közismert, hogy a kereszténység Jézust is fényembernek tekinti, aki legyőzi a sötétséget. A lelket elragadó vagy a keresztény embert elcsábító, vele incselkedő ördögtől való védekezést megvalósító esti imádságok, amelyek mágikus védettségjegyekkel veszik körül a keresztény embert és annak házát, ugyancsak a kereszténység felvétele utáni középkor világát idézik. Egyértelműen középkoriak a kötet törzsanyagát képező, a krisztusi szenvedéstörténetet párbeszédes keretben részletesen megjelenítő, majd az imazáradékokban a passió felidézéséért égi jutalmat ígérő ún. „pénteki imádságok”, amelyek gyakran egymással vagy különféle védekező célzatú (pl. esti, haldokló melletti) imádságokkal füzérszerűen kapcsolódnak össze. A haldokló szájába adott ún. „gyónó imádságok”, vagy a haldokló mellett, annak elszálló lelkéért végzett egyéb imádságok témája a lélek mennybejutása, ami kétségkívül az abszolút vallásos hittel rendelkező középkori ember legnagyobb létkérdése volt. Ezt a létproblémát hűen és személyes élményszerűséggel fejezi ki a jó halál kegyelmét kérő, a folklórgyűjtésekben változat nélkül álló fohász. Egyes népi imaszövegekben vagy a különféle vallásos népszokások keretében elhangzó rítusénekekben (pl. karácsonyi kántálás, újévköszöntés, Szent János-napi angyalozás stb.) felbukkannak a középkori látomásköltészet képei is (mennyei bölcsőt ringató Mária; nyitatlan megnyíló mennyei ajtók és húzatlan megzúduló mennyei harangok). Mindezek a szövegek valamikori egyházi háttérjelenlétet sejtetnek, de ennek a hatásnak konkrét mibenlétét írott források híján nem tudjuk feltárni. Vannak azonban olyan népi imaszövegek is, amelyek ismert középkori latin himnuszok folklorizálódott magyar változatai (Iam lucis orto sydere... – Már megvirradván éj után...; Te lucis ante terminum... – Mivel már bésetétedünk...), azaz esetükben az egyházi eredet nyilvánvaló. Egyes, Európa-szerte elterjedt középkori témák 19. századi vallásos ponyvanyomtatványok révén terjedtek el népi körökben, és váltak szóbeliségben élő imádságokká. Ilyen például az ún „Mária álma” szövegtípus, amelyben az istenanya megálmodja fia szenvedéseit, vagy az ún. „Arany Miatyánk”, amelyben Jézus édesanyjának felsorolja a nagyhét napjainak eljövendő eseményeit. A Jézus szenvedéstörténetéhez, vére hullásához kapcsolódó számmisztika ugyancsak jelen volt a középkori vallásosságban. Az egyértelműen egyházi eredetű, illetve újkori vagy 19. századi imakönyvi hatást mutató népi imaszövegek a régi vallásos mentalitás, valamint a régi magyar vallásos nyelv szövegemlékei is lehetnek.