Minap betévedtem az egyik székelyföldi étterembe. Forgalmas út mellett, turisták által kedvelt és gyakran felkeresett helyen működik, jó híre van a jó konyhája és a barátságos árai elismeréseként, a vendégek egymásnak adják a tippet: ha arra jársz, érdemes betérned oda. Én nem mondom, írom, hogy hova, mert a jelenség – ha nem is általános, de – nem ritka. No meg sem jó, sem rossz hírét nem szeretném kelteni egy-egy adott étteremnek, mert a megítélés mindenképpen szubjektív: ami nekem nem tetszik, másnak bizonyára elnyeri tetszését, és fordítva: ami nekem megfelelő, az nem biztos másnak is az. De azért furcsálltam a szomszédos asztalnál akarva-akaratlanul elcsípett párbeszédet a pincér és a vendég között: a vendég röviditalt szeretett volna egy kicsi kupicával – csak kicsit, mert még vezet! –, s kérdezte a helyes pincérlányt, hogy mit tud ajánlani. A pincérlány helyes volt, de nem állt a helyzet magaslatán, hanem a pultra mutatott és azt mondta, több fajta konyakot is árulnak. A polcon azonban különbnél különb gyümölcspárlatok, pálinkák sorakoztak. A vendég ráhagyta a pincérlányra, hogy azok az italok konyakok, ha ő úgy tudja, hogy azok, s kért egy kis kupicával egy szőlőpálinkát. Valószínű azért, hogy ne okozzon traumát a pincérlánynak, ugyanis a konyaknak is, no meg a szőlőpárlatnak is van köze a szőlőhöz. Később én is odasündörögtem a bárpulthoz, hogy szemrevételezzem a pálinkakínálatot, mert hát nagyon impozánsnak tűnt. Valóban az volt, de csak magyarországi termelők termékei voltak. Eleget néztem, de nem fedeztem fel köztük egyetlen székelyföldi, erdélyi termelő portékáit sem. Holott ma már nem egy környékünkbeli pálinkafőzde nevet szerzett magának párlatai minőségével, egyediségével. Aztán a boros polcokra esett a tekintetem: válogatott magyar borokat kínáltak. Az igazsághoz tartozik, hogy a bár italpolcain ezek mellett megvolt minden tucattermék, amivel bármelyik kocsma vagy nagyáruház polcain megtalálhatunk. Azon morfondíroztam, hogy kinek jó ez a kínálat? Milyen közönséget kíván megcélozni vele a tulajdonos vagy az étteremvezető? Magamból kiindulva, bármerre utazom, a helyi különlegességeket keresem, olyasmit szeretek enni, vagy inni, amit itthon/otthon nem kaphatok meg. De akkor mit kap a Magyarországról érkezett turista – hiszen sokan tőlük remélték a székelyföldi turizmus fellendülését? Ugyanazt kell igya, mint otthon? S miért? Ez otthonosságérzetet ad neki? Vagy a regátból érkező román turistáknak szánják a kínálatot? Hogy alig kell utazzanak pártíz kilométert ahhoz, hogy magyar pálinkát és bort igyanak, holott még bő félezer kilométer van a magyar határig? De akkor mit nyújtunk sajátost, egyedit? Olyasmit, ami megkülönböztet másoktól. Megkülönbözteti a székelyföldi vendéglőt a magyarországi útmenti csárdától. A jó konyha mellett elférnek, elkelnek a minőségi italok. Kell a nemzetközi kínálatból is a megfelelő mennyiség, a magyar különlegességek jelenléte sem megvetendő, de jól megférne mellettük a székelyföldi pálinkafőzdék termékskálája, s elkelne egy-két palack székelyföldi bor is. Igen, székelyföldi, mert tudtommal Kelementelke még a Székelyföld része, s prémium minőségű borokat palackoznak az ottani pincészetben. De ott lenne a helyük a nagyáruházakban nem kapható, csupán az igényes borszaküzletekben beszerezhető Küküllő menti, szilágysági, ménesi szőlőnedűk, vagy akár a moldvai, munténiai meg dobrudzsai borok. Tehát én jobban szeretem az olyan vendéglátóhelyet, ahol az adott tájegységet vélem felfedezni az étel- meg italkínálatban, s azt is értékelem, ha a pincér különbséget tud tenni a pálinka meg a konyak között… Már ha betévedek egy étterembe…

Sarány István