Folytatás tegnapi lapszámunkból Dávid Balázsra olyan hatással voltak a történetek, hogy már diákkorában elhatározta, egyszer el fog látogatni oda, a Volgán túli tájakra, hogy lássa azt a környezetet, hogy megismerkedjék azzal a hellyel, ahol nagyapja élt 1915 nyara és 1918 ősze között. Harminc éven át készült erre az utazásra, amely aztán most, 2018 augusztusában–szeptemberében következett el. Majdnem napra pontosan száz évvel azután, hogy Kovács Dénes elindult hazafelé arról a helyről, ahol jó körülmények között, épen, egészségesen, egy családi gazdaságban dolgozva élte fogsága idejét. [caption id="attachment_81602" align="aligncenter" width="1000"] A Volga látképe. Nagyapa és unoka is gyönyörködhetett benne[/caption] – Hogyan jutott el Levinka környékére? – Utamon elkísért fiam, Endre és felesége, Mása, aki fehérorosz, így nyelvi akadályok nem vetődtek fel. A légvonalban is 634,4 km-es Szentpétervár–Moszkva távot a Szapszan nagysebességű vonat 3 és fél óra alatt tette meg, többszöri megállással. Moszkvából is kényelmes, Oroszországban megszokott, nagyon rendben levő távolsági vonattal, fekvőhelyen utaztunk Szamarába, onnan bérelt autóval jártuk be Levinka környékét. Szállást a valamikori Nikolaevkában [ma Pugacsev] foglaltunk itthonról, de ha még egyszer arra vinne a szerencse, helyben keresnék szállást. A Balakovonál épült hídon mentünk át a Volgán, eljutottunk Volszkba is. – Hogyan sikerült megtalálni a helyet? – Nagyapám visszaemlékezését hetvenéves korában kezdte írni. Szinte hihetetlen emlékezőképességgel áldotta meg a Jóisten, hiszen fél század távlatából olyan pontosan leírta a községet, ahol élt, és az eseményeket, hogy egy jó térképen könnyedén be lehet azonosítani a helyet. Sokáig kerestem gyermek- és középiskolás koromban, de nem találtam egy részletes térképet, így valahányszor kezembe került egy Oroszország-térkép, amelyen Szamara és a Volga látszott, mindjárt odaképzeltem a leírtakat. Aztán a technika fejlődésével mind jobban feltárult a homályos folt, megjelentek a műholdas térképek, ezek egyre részletesebbek lettek. Ahogy kezdtem egyre tisztábban beazonosítani a vidéket, úgy erősödött bennem az útrakelés vágya is. Aztán az is kiderült, amit már régóta tudtam, hogy Oroszország hatalmas, ismert volt a hely, ahova én szeretnék eljutni, de ott egy körülbelül 200 kilométer átmérőjű körön belül a köd sehogy nem akart eloszlani. Számtalanszor elolvastam a leírást, átszámoltam a távolságokat verszt-ből kilométerbe, kerestem és találtam több helységet ugyanazzal a névvel, és nem találtam a nagyapám által leírt helységeket. Sejtettem, hogy az eltelt egy évszázadban voltak névváltozások, és talán a közigazgatási felosztások is megváltozhattak. Már a repülőjegyek megvoltak, a szállásokat is lefoglaltuk, készen álltunk az indulásra, amikor több évtized után, egyszer csak eloszlott a homály. Az indulás előtti héten derült ki, hogy annak a városnak a neve, ahol nagyapámat a gazdája átvette az orosz cári hadsereg fogolytáborából, megváltozott, régen Nikolaevka volt, ma Pugacsev. És valóban megváltozott a közigazgatási felosztás is, Szamara járás helyett ma Szaratov járáshoz tartozik. Innentől aztán tökéletesen összeállt a kirakós játék… – Milyen ma az a település, ahol nagyapja három évre átmeneti, ám meghitt otthonra lelt? – Levinka, ahol nagyapám három évig élt, a Volgától keletre, mintegy 25 km-re, Szamarától délre pedig 180 km-re található. Már indulás előtt tisztában voltam, hogy nagy változások történtek az elmúlt időszakban azon a tájon. A cári időkben, tehát még az első világháború alatt, ezt a községet több mint 4000 lélek lakta, ma kevesebb, mint 200 fős a népesség. Sajnos, nemcsak Levinkát érte ilyen mértékű leépülés, hanem az egész térséget. Kerestem a választ, hogy mi történt, hova tünhetett el ennyi ember? Az első világháborút követő eseményekkel kezdődött mindez, akkor a nagyapám által leírt viszonylagos jólétben élő szorgos gazdálkodókat a vörös terror megtörte, sokukat likvidálta. Aztán jött a válság, az éhínség a 30-as években, ennek is sok áldozata volt. Később a második világháború, amelyben csak Levinkáról 181-en estek áldozatul. A Szovjetunió felbomlásakor, 1992-ben mintegy 800 lakója volt, de attól kezdődően is igen sokan elvándoroltak innen, kilátástalannak vélték a vidéki életet, feladták és városra költöztek. Ma Levinka határát ugyanúgy megművelik, mint annak idején. Ma is az akkori két alapvető növényt termesztik: búzát és napraforgót. Van a faluban két vállalkozó, a földeket bérlik, gépekkel ma sokkal egyszerűbb dolgozni. Nagyon jó a termőföld, hatalmas parcellák láthatók, olyan naplementét láttunk a megszántott területeken, akár a tengeren. Mivel kevés eső esik, aratás után mostanában is mélyszántást végeznek, hogy a téli csapadék jobban beivódjék a talajba, aztán tavasszal a megfelelő időben gyorsan végzik a vetést, másképp nem kel ki a mag. Nincs folyóvíz, a falu egy hajlatban húzódik meg, itt még megtalálhatók a földgátak, amelyek felfogják a hólevet. Régebb az így keletkezett tavak mellé ásott kutak vizét használták ivásra, ma fúrt kutakból, vezetéken jön a víz. A fűtés is egyszerűbb, mint annak idején. Akkor a polyvát és trágyát kockákba gyúrták össze, megszárították, ez volt a tüzelő, mert erdő nem található arrafelé. Ma vezetékes gázzal oldják meg a házak fűtését és a főzést. – A falukép, az életmód mennyiben változhatott a visszaemlékezésekben leírtakhoz képest? – Nagyapám ottjártakor nem volt gyümölcsfa, ma már láttam a házak mellett alma- és szilvafákat. Talán a globális felmelegedés hatására már nem olyan hidegek a telek, de az is közrejátszhat, hogy az azóta elterjedt gyümölcsfajták jobban bírják az ottani klímát. Az emberek nagyon barátságosak voltak velünk, próbáltak segíteni a Szlávnov család felkutatásában. Szerettem volna találkozni nagyapám gazdájának, Tárásznak valamelyik leszármazottjával, megköszönni a család befogadó jóságát, a mindennapi frissen sült, fehér kenyeret, de már indulás előtt sejtettem, hogy erre kevés a remény. Első utunk a temetőbe vezetett, és „tört kövön és porladó kereszten” kerestem a Szlávnovokat, találtam is néhányat, ezek lehettek akár Tárász utódai is. Az idősebb emberekkel való beszélgetésekből kiderült, hogy ma már senki nem él a Szlávlonokból Levinkán, de megmutatták azt a részét a falunak, ahol ők laktak. A templomuk még a forradalom idején megsemmisült, az 1992 után bekövetkező változások nyomán még inkább legyengülő falu nem tudott újat építeni. Egykori helyénél temetésekkor megállnak az elhunyttal, és ott imádkoznak egyet a lelki üdvéért. Szép nagy iskolája van, mellette tornaterem, ma Csipkerózsika-álmát alussza. Fellelhető néhány, nagyon szép mintázatú, elhagyott régi faház, amely a négy-öt utca felőli ablakkal a régi jólétet idézi, de az elmúlás, a „sic transit gloria mundi” érzése is torokszorító itt ugyanakkor. – A környéken sikerült-e még azonosítani olyan helyeket, ahol néhai Kovács Dénes gazdájával, Tárásszal megfordulhatott? – Felkerestük azokat a helyeket, ahol nagyapám is járt annak idején. A szomszéd község, Lipovka akkori több mint hétezer lakójából mára alig ötszázan maradtak. Itt megmaradt, és éppen most újítják fel a majdnem száz évig raktárnak használt templomot. Elmentünk Volszkba is, a Volga „innenső” partján fekvő városba, ahonnan a magaslatról visszatekintve egykor mélabús szomorúság lett úrrá a gyalogosan hazafelé tartó tatámon. Felmentünk mi is a magaslatra, és ott, a hegy lábánál elterülő hatalmas Volga szelíden hullámzó víztükrén megtörő nap fényében, visszatekintve a végtelen síkságra, megértettem, hogy miért hívott, miért tartott „fogságában” engem is Levinka. Megértettem, hogy az ember ugyanúgy boldog lehet hadifogolyként, hazájától távol is, ha van hite, ha becsülettel végzi feladatát, és tiszteli a befogadók kultúráját. Akkor összeszorul az ember torka, és egy mély szomorúság lesz úrrá rajta, még akkor is, amikor hazafelé viszi a jó szerencséje. Hálás vagyok Kovács tatámnak, Édesanyámnak és mindenkinek, aki táplálta bennem ezt a vágyat. Köszönöm a Jóistennek, hogy kirendelte a szükséges lelki és anyagi forrásokat, Másának és Endrének, hogy társaim voltak ebben az utazásban, amelyre évtizedekig készültem. Simó Márton