Az utóbbi években egyre kevesebb időt szakítok a családi, baráti kapcsolatok ápolására. Talán kissé elfelejtettünk élni ebben a szó szerinti embertelen világban, elidegenedtünk magunktól is. Szerencsére nem unatkozom itthon, vár az újabb és újabb feladatok megoldása, a munka, ami végeláthatatlan, amit sose lehet befejezni, csak abbahagyni, amit szűkös határidőn belül el kell végezni, hiszen várják, számítanak rám, pótolhatatlan vagyok. Pedig semmi sem történik akkor, ha nem próbálunk mindenkinek megfelelni, a legjobb oldalunkat mutatni akkor is, amikor rég lefagyott arcunkról a mosoly. Meg kell állni néha, és kívülállóként tekinteni magunkra, a világ legfontosabb munkájára, amit végzünk, s amiről mások jobbára tudomást sem vesznek. Ha nem törődünk magunkkal, nem szakítunk időt egy jó kis beszélgetésre, megnémulunk, előbb-utóbb kiégünk, belefásulunk, felemésztjük magunkat. Az utóbbi években ritkán kerestem barátaimat. Ők is elfoglaltak, mégis rám írnak, felhívnak olykor, én meg gyorsan lerázom, mennem kell, dolgom van, de majd ugye összefutunk, jó lenne, rég nem beszéltünk. Majd egyszer, majd szólok, tényleg, esküszöm. És így telnek a hetek, hónapok, évek, tudunk egymásról egy-két információmorzsát, épp annyit, amennyit a közösségi oldal megmutat, látjuk, hogy ki merre jár, de ez csak a felszín. Mélyebb, emberibb beszélgetésre nem kerül sor, mert ugye, az a fránya idő kifolyik kezünk közül, fáradtak is vagyunk, a folytonos bizonyítási vágy, hogy fontosak vagyunk, egyediek és pótolhatatlanok, megálljuk a helyünket, és meggyőződésünk, hogy nélkülünk nem indul a nap. Mintha attól félnénk, hogy ha megállunk, lemaradunk valamiről, amit aztán sosem lehet bepótolni. Pedig ezt csak mi érzékeljük így, ki-ki a saját kis világába belesüllyedve, átnézve mások gondjai felett, lassan érzéketlenül. Telik az élet, jól, rosszul, sietünk a biztos cél felé. Tervezünk közben, hogy majd egyszer tényleg leülünk, és jól kibeszéljük magunkat, mert igazán érdekel, hogy mi van a másikkal, de erre sosem kerül sor. Aztán egy nap talán megállunk és keressük az elveszett időt, ami őrült sebességgel robogott el mellettünk. És talán sajnálkozunk, hogy igazán lehetett volna szebb és jobb is ez az élet. De addig is az égvilágon semmit nem teszünk azért, hogy sorrendbe állítsuk a fontos dolgokat. Ugye ismerős?

Nagyálmos Ildikó