Különös hely a völgy, amelyben az Úz pataka folyik: egyre többen hallanak róla, habár a legtöbben a katonatemetőt ismerik csak, és az azzal kapcsolatos, közelmúltban zajlott eseményeket. Kevesen vannak azonban, akik részletesen feltérképezik, bejárják a hegyeket, dombokat: leginkább azok vállalkoznak ilyesmire, akiket érdekel a helyi hadtörténet, hiszen a völgy telis-tele van a múlt darabkáival. A múlt héten a Szakrális Maraton résztvevőihez csatlakoztam, akik arra vállalkoztak, hogy 18 kilométeres túrára indulnak az Úz völgyébe. [caption id="attachment_130028" align="aligncenter" width="2560"] A kilátás Bükszád pusztájáról. Érdemes volt visszanézni[/caption] Pontosabban nem is a völgyben, hanem a hegygerinceken követhettük a túravezetőnket, Gergely Józsefet, a csíkszentmártoni Aklos Közbirtokosság erdészét, aki nagyon jól ismeri a környékbeli hegyeket. A túrázók autóval jöttek Aklosig, amely Csinód és Úzvölgye település között található terület, ahol régi és újabb épületek is árválkodnak. Közel harminc résztvevő gyűlt össze, és csatlakoztak a Lemhényi Ifjúsági Szervezet tagjai is, akik már három napja úton voltak: az Árpád-vonal mentén Háromszékről jöttek az Úz völgyébe, és mintegy 90 kilométer túrázás után úgy gondolták, hogy 18 kilométer még belefér. Az indulás előtt Gergely József elmondta: fontos történelmi helyen állunk, hiszen az első és a második világháborúban is stratégiailag lényeges helyszín volt Aklos. Itt volt többek között az a katonai kórház is, amely alapjának nyomai ma is jól kivehetők, illetve a sírdomborulatok is láthatók, ahova a halottakat temették el. Mint megtudtuk, olyan helyeken fogunk járni majd, ahol régen, az első világháború idején harcok folytak, vagy legalábbis honvéd katonák is masíroztak az ösvényeken. Gergely József ‒ a továbbiakban Gergely Jóskaként fogom említeni, hiszen mindenki így szólítja ‒ elmondta: az első világháború idején nagyrészt a hegyekben harcoltak a katonák, a másodikban pedig leginkább a völgyben. Éppen ezért utunk során első világháborús emlékeket idézett fel. A cél: túllépni a határokon A túra egyik szervezője Molnár Sándor, az Erdélyi Mária Út Egyesület elnöke volt, aki spirituális vezetőként irányította a csapatot. Már az induláskor felkészített: nem egyszerű természetjáró túrára jöttünk, hiszen a hegyekkel együtt a saját lelkünket is bebarangoljuk. Mint fogalmazott, ennek a gyaloglásnak a célja az, hogy arra késztessen mindenkit, hogy túllépjen határain és kimozduljon a komfortzónájából. Végül fél kilenckor indultunk Aklosból, és egyre borúsabbá vált az idő: a gyülekező felhők nem ígértek semmi jót. Aklosból indulva Bükszád pusztájára mentünk, ami bizonyára nem árul el sokat az olvasónak, aki még nem járt ott, de ez volt az útvonal legmeredekebben emelkedő része. Mindenki a maga tempójában haladt, a túrázók egymással beszélgettek. Bükszád pusztájáról Havas-oldalán folytattuk az utunkat, ekkor már lankásan haladtunk felfelé, a Nagy-Sajra, amely 1554 méter magas. Bükszád pusztájára kiérve érdemes volt visszatekinteni, hiszen csoda szép látvány tárult a szemünk elé: mindenhol hegyek, dombok voltak, amíg a szem ellátott. Ezután azonban az időjárás már nem volt túl kedvező: előkerültek az esőköpenyek és -kabátok, mert enyhén elkezdett esni az eső. A Nagy-Saj után a Kis-Saj következett, amely, annak ellenére, hogy kicsi, 1510 méter magasan van. A túra első szakaszán arról beszélgetett mindenki társával, amiről akart, de a második szakasz, lelki vezetőnk javaslatára ‒ nem is javaslat volt az, hanem inkább parancs ‒, csendben telt. Mint Molnár Sándor mondta: az úton levésnek, hosszú gyaloglásnak hatása van az emberre. Emlékeztetett: az El Camino és a Mária út is csak egy út, önmagában nem érdekes dolog, viszont amikor valaki végigjárja ezeket az utakat, akkor történik valami az emberrel: mire célba ér, már nem ugyanaz, mint aki elindult. Szerinte az úton levés, a csendes gyaloglás és a befelé fordulás megváltoztat mindenkit, és azért, hogy ezt megízleljük, pár kilométert mi is csendben tettünk meg. Molnár Sándor gondolatébresztő beszéde után már egy pisszenést sem lehetett hallani: a szabály szerint a következő pihenőig nem szólalhattunk meg, pontosabban mindaddig, amíg engedélyt nem kaptunk a beszédre. Tehát csendben haladtunk tovább, és egészen addig mentünk, amíg túravezetőnk, Gergely Jóska meg nem állt egy különös, dimbes-dombos tisztáson. Kiderült, hogy azért egyenetlen a tisztás, mert lövészárkokat ástak ide a honvéd katonák az első világháborúban. Amikor megérkeztünk, még mindig nem beszélhettünk, Molnár Sándor újból megosztott velünk pár gondolatot: mint mondta, sokféle filozófiai és vallási irányzat felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenben kell élnünk, nem a múltban, és nem is a jövőben. A buddhizmust hozta fel példaként, és azokat a buddhistákat, akik teljes mozdulatlanságban a testük különböző pontjaira figyelnek azért, hogy a jelenbe hozzák magukat, és elfelejtsék mindazt, ami lényegtelen az életben. Egy rövid gyakorlat erejéig mi is ezt tettük, és tulajdonképpen a csendes gyaloglás is ezt a célt szolgálta, részben. A gyakorlat abból állt, hogy a tisztáson levő lövészárkokba kellett állnia mindenkinek, ahol behunyt szemmel el kellett képzelnie, hogy éppen lelövik. Hogy élethűbb legyen a tapasztalat, lelki vezetőnk egy játékpuskával a kezében körbeszaladt, és mindenkit „fejbe lőtt”. A gyakorlat után végre beszélhettünk, és Gergely Jóska elmondta: ahol állunk, az 1473 méter magas Sóvető pusztáján, az egy stratégiailag fontos helyszín volt az első világháborúban a védelmi vonalon. [caption id="attachment_130029" align="aligncenter" width="2560"] Az eső után köd telepedett a hegyre, de így is szép volt a táj[/caption] Elvonatkoztatni az ellenségeskedéstől Továbbhaladva, már a Sóvető-patak mentén, azt a feladatot kaptuk lelki vezetőnktől, hogy beszélgessünk valakivel, és mélyítsük el azokat a gondolatokat, amelyek a csendes túra alatt eszünkbe jutottak. Volt, aki szót fogadott, és volt, aki barátaival csevegett tovább. Innen már lefelé vezetett utunk, egyre könnyebb volt haladni, és egy rövid, köves és vizes szakasz után ki is értünk arra az erdei útra, amely egyenesen a temető mellé vezetett. Az utolsó szakasz hosszabbnak tűnt, mint amire számítottunk, és minél lejjebb értünk, annál jobban várta már mindenki, hogy megérkezzünk Úzvölgyébe, a csíkszentmártoni közbirtokosság házának udvarára, ahol az autók vártak ránk ‒ hiszen a jó szervezésnek köszönhetően voltak, akik az autókkal Aklosból lejöttek Úzvölgyébe ‒, és már lehetett is indulni haza, vagy elfoglalni a kényelmes szállást. Ezelőtt azonban még bementünk a katonatemetőbe, hiszen többen is voltak a túrázók között, akik akkor jártak ott életükben először. Amikor megérkeztünk a házhoz, túravezetőink megköszönték, hogy ilyen sokan csatlakoztak a hétköznap megszervezett Szakrális Maratonra, és emléklapot kapott mindenki, aki teljesítette a túrát. A legöregebb résztvevő 83 éves volt, a legfiatalabb pedig mindössze hatéves. Molnár Sándor emlékeztetett: a Szakrális Maraton ezúttal olyan történelmi helyszíneken haladt át, ahol régen csatákat vívtak, embert öltek, és nagyon sokan vesztették életüket a hegyekben, amelyek azóta is sírként szolgálnak a katonáknak. Mint mondta, az akkori katonáknak az volt a feladatuk, hogy saját életük árán is megvédjék hazájukat, nekünk pedig az, hogy bejárva ezeket a helyeket vonatkoztassunk el a folytonos ellenségeskedéstől, és próbáljunk arra figyelni, ami igazán lényeges az életünkben.

Péter Ágnes