erős felhőzet
kevés felhő
tiszta égbolt
Szájkaraté
Ő is hazajött egyet karácsonyra, fizetni egy kör köményest a kocsmában, s a közelebbieknek még egy-egy feles whiskey-t is. Mert Angliában az a menő. Ja, nem Anglia, hanem Egyesült Királyság, bocs, kijavítom magam, mielőtt ő javítana ki enyhe brit akcentusával, ami néhány év alatt kötelezően ráragadt. Elvileg tele van pénzzel, és jólesik neki hazajönni, mert ilyenkor fitogtathatja ezt: Angliában csóró, itthon viszont felnéznek rá, mert hát mégiscsak, már húsvétkor is fizetett egy kör köményest.
Kicsit veszít a jókedvéből, amikor megjelenik a kocsmában a másik nagy gavallér, aki rendszeresen fizeti a köményeseket: a nagypofájú, sumák székely. Aki nem tud bármiről is beszélni anélkül, hogy a „bezzeg én…” bele ne keveredjen a mondandójába, aki azt mondja, hogy bárkinek bármit a szemébe mond, aki a rendőrtől sem fél, de még a paptól és a polgármestertől sem. Régebb fával foglalkozott, valamit most is csencsel, és számára nem lényeges, hogy honnan, az a fontos, hogy van pénze.
Egymást szinte túlkiabálva beszélik meg az élet ügyes-bajos dolgait, keményen folyik a társaság minél több tagjának a meggyőzéséért folytatott presztízsharc: lássuk, ki kitől fogadja el a köményest, ami egyesekből már visszafelé jön. „Az Egyesült Királyságban nem ilyen ócskák a feltételek.” „Ha jóban vagy néhány nagykutyával, itt még jobbak a feltételek!” „Hallod, gyere ki, olyan munkahelyet szerzek neked, hogy tízszer annyit keresel, mint itthon!” „Nekem nem kell pénz, de ha csak a gesztus szintjén kapok egy liter tiszta szilvapálinkát, 1000 euróért hatéves Opelt szerzek Németországból.” Talán sosem juthatnak a végére, hogy ki milyen jó életkörülmények között él, és ki mit tud intézkedni bármi érdekében.
Nemegyszer lehettem én is hasonló társaságok tagja, egyike a „köményeseztetetteknek”. Legtöbbször hosszas hallgatással járultam hozzá ezekhez a párbeszédekhez, mert eleve az égvilágon semmi sincs, amihez feleannyira konyítanék, mint ők, másrészt érdekesebb a főszereplőkre és a deci-statisztákra figyelni. Arra, hogy ki hogyan köszönti őket, majd ki hogyan búcsúzik el tőlük. És persze arra is, hogy közben ki mennyire figyel rájuk.
Majd elfogy a köményes, formaságból felajánlom, hogy a következő kör az enyém, de előre tudom a választ, hogy „ne legyek gyerekes”. Nem fogadhatják el tőlem. Úgyhogy néhány másik cimborával diszkréten elszakadunk ettől a társaságtól és egy másik sarokban folytatjuk, ameddig jólesik. Rájövünk, hogy ez a két ember a környék összes baját megoldhatná, ha tényleg akkora ászok lennének, mint amekkorának beállítják magukat. Mert tudják, hogy „eztet nem így kéne”, s azt is, hogy „ez van”. A gond csak az, hogy valójában azt viszont nem tudják, hogy eztet akkor hogyan is kéne, sőt azt sem igazán tudják, hogy mi az az „ez”, ami állítólag van.
A külföldről hazalátogató nagyképűnek és a sumák székelynek magabiztosságon, önbizalmon és pénzen kívül nem sok egyebe van. Főként a szerénységgel áll hadi lábon. Pedig éppen a szerénység az, ami közelebb hozhat egymáshoz és a megoldásokhoz. Aki szerényen tér haza más országból, és aki itthon szerényen áll a napi feladatok elé, azzal öröm együtt dolgozni.
Szerencsém van, amiért sok szerény ember között élhetek, dolgozhatok, de elkeserít, hogy közösségeikben sok esetben a nagyképűek, a sumákok a hangadók. Karácsonyra a világnak szerénységet kérek az angyaltól. Az ilyen módon esetleg veszélybe kerülő köményesek dacára is.
Kovács Hont Imre
.jpg)
 cm.jpg)