havazás
enyhe eső
borús égbolt
Svájc, vagy valami hasonló
Erdélyről szokták, szoktuk mondani, hogy akár egy újabb Svájc is lehetne. Ez a feltételezés nem új keletű. Már a fejedelemség korában is létezett olyan elképzelés, amely a két vagy több sas karma között próbált itt viszonylagos nyugalmat, békét és jólétet teremteni, illetve azt fenntartani. A történelmi időkben többször olyan vezetői voltak ennek az országnak, hogy – ha nem is megnyugtatóan és „örök időkre” – megpróbálkoztak azért e nemes feladattal.
Gyakran hivatkozik a román történetírás Vitéz Mihályra, más néven II. Mihály havasalföldi vajdára, akinek a sajátos szemlélet szerint az volt a nagy hadi cselekedete, hogy a történelem során először egyesítette a román tartományokat. Hogy ez nem így történt, az több mint bizonyos, hiszen a felvilágosodás korának nemzetszemlélete nem vetíthető vissza a középkorba, s az újkor hajnalának idejébe sem. Maga Mihály sem tudott erről a nagy ívű egyesítésről, hiszen a forma már létrejötte előtt szétesett. És azt a szót, hogy Románia csak 1816-ban írták le görögül, s hogy román nemzet, ez a fogalom 1838-tól fordul elő írott dokumentumban.
A történészi okoskodás azonban határtalan. Minden generációnak – vagy ha úgy tetszik: minden rendszernek, minden népnek – megvan a maga sajátos történelemszemlélete, amellyel közben spekulál, és vélt igazat érvényesít. Holott igazság és valóság csak egy van. Minden egyéb csak olvasat. Az írástudatlan fejedelem úgy szeretett volna adót szedni anno Erdélyben, mint vajdaként tette odaát délen, Havasalföldön: erőszakkal, dúlással, rekvirálással. Csakhogy a helyet és annak kultúráját jól ismerő szász és magyar főurak, akik évről évre lajstromot, komoly nyilvántartásokat készíttettek a kincstárba befolyó javakról, azt javasolták, hogy ildomosabb meghagyni a termelőkedvet és az ahhoz szükséges eszközöket a nép kezében, mert akkor a következő évben is képes lesz majd adózni. Hogy aztán az 1601-es adót már nem Mihály szedette, az abból a tényből származik, hogy Bécs – ami akkor Prága – embereként, bukott havaselvi és moldvai vajdaként, kelletlen erdélyi fejedelemként egyszerűen fölöslegessé vált, s a császári generális, Giorgio Basta vallon zsoldosaival galádul és kegyetlenül megölette. Így utólag, erdélyi vagy székely okoskodással azt is mondhatnánk, hogy több mint négyszáz esztendővel ennek előtte is „páneurópai” összefogás szükségeltetett ahhoz, hogy kellőképpen összekuszálják Kelet- és Közép-Európa, illetve a Balkán és Erdély ügyeit.
Hogyha azon az úton haladhat az ország, amelyen Bocskai István (1605–1606), majd Bethlen Gábor idejében (1613–1629) lépegethetett majd’ másfél évtizedig, akkor talán megfogalmazódik és meg is valósul valami olyasmi, amit Svájcban az ősatyák új államtársulásokba történő egyesülési igényéből fakad. Csak roppant lassan. Az őskantonok 1291-es szövetségét 1315-re „ratifikálták”, és további 198 esztendő szükségeltetett, hogy ez a forma 13 társult államra bővüljön (1513), de a 26., a francia nyelvű Jura csak 1979-ben lett része a modern Svájcnak.
Mert a jó dolgokhoz idő kell. Akárcsak a jó Székelyföldhöz. Értő és érző székely. Erdélyhez jó sok, és erdélyi ember. Értő és érző. És akkor loboghatnának a zászlóink. Odakint. És bent a lelkekben egyaránt.
Simó Márton
