Induljunk ezzel a képzavarféleséggel. A címet az afgán himnuszból vett idézet segítségével alakítottuk ilyenre. Az ember nem érti, és csodálkozva veszi tudomásul, hogy Közel-Kelet-szerte, Közép- , illetve Dél-Ázsiában a válságok a hatalmas nemzetközi erőfeszítések dacára sem rendeződnek. Sőt, ha lehet mondani, még jobban elmélyülnek. A médiafogyasztó értetlenül veszi tudomásul, hogy a nyugati világ – mármint a NATO – és a nemzetek forrongó helyeken ügyködő „gittegylete” – az ENSZ – most feladta Afganisztánt, s magára hagyva annak népét, kiszolgáltatta a polgári lakosságot a táliboknak. Épp ezért ültünk le pár nappal ezelőtt Berecz Edgár tolmács-gasztronómussal, hogy próbáljuk értelmezni az eseményeket és latolgassuk az esélyeiket. – Milyen ország Afganisztán? – Földrajzilag nehéz terepnek számít, hegyes-völgyes, sivatagos terület, ahol nagyon nehéz hadat viselni. Ráadásul a lakosság egy részét megfertőzték a szélsőséges eszmékkel. – Milyen népessége van? Etnikailag milyenek az arányok? – Törzsekre és klánokra tagozódik a lakosság. Nyelvileg nem egységes. Én tanulmányoztam az afgán történelmet és kultúrát, dolgoztam is afgánokkal. Két fő dialektus van: a pastu (vagy pahtu) és a dári. A dári az archaikus perzsához áll közelebb. Engem elsősorban a pastu nyelv érdekelt, amellyel elég sokat foglalkoztam, de az igazság az, hogy nem jutottam el arra a szintre, hogy beszéljem is. Közvetítőnyelvekként is működnek ezek az afganisztáni nagy nyelvek. Ezenkívül még jó pár kis lélekszámú nemzetiség él az ország 34 tartományában, amelyek többnyire nomád életmódot folytatnak a hegyekben – a népesség 70%-a vidéken él –, ahol nyári és téli legelők közt vándorolnak. A dári nyelv nagyon szép, nagyon tiszta formában megmaradt, a régi perzsához áll nagyon közel… Az arab ábécé írásjegyeit használják, akárcsak szerte a 22 arab és a mintegy 54 iszlám irányultságú országban. – Milyen ma az ország gazdasága? – Itt már a szovjetek tönkretettek mindent, amit csak lehetett. Ők tizenkét-tizenhárom évig rendelkeztek ezen a helyen tényleges hatalommal. Közben szétesett a nagy szocialista államszövetség. Az oroszok távozása után az amerikaiak igyekeztek meghonosítani a nyugati demokráciát és életszemléletet, ami nem járt sikerrel, hiszen nincsenek meg annak a kulturális-társadalmi gyökerei. A nyugati – vagy mondjuk azt, hogy a fehér – ember úgy megy oda, hogy nem ismeri sem a nyelvet, sem a kultúrát, és folyton erőlteti az üdvözítőnek vélt értékek meghonosítását, azok pedig képtelenek meggyökeresedni azon a sziklás talajon. Annyira meredek gondolat, mint a Földön bevált technikát, például belső égésű motorral haladó járműveket vinni fel a Marsra! – Ha lehámozzuk az afgán társadalomról a mai fundamentalizmust, hogyan éltek korábban, hogyan élnének ma, ha a világ „fejlettebb” része békén hagyná őket? – Afganisztánban tulajdonképpen még ma is tart a középkor. Azaz az ottani világszemlélet nem úgy végzi a korszakolásokat, mint az európai ember, hiszen teljesen más a hétköznapi és a magas kultúra, más a múlttal és a jelennel fenntartott viszony, és – nyilván – másmilyen lenne a jövőszemléletük is, ha békén hagyná őket a világ. – Ki a tálib? – Tulajdonképpen tanuló, aki a Korán olvasásával és értelmezésével foglalkozik a medreszékben. A medresze jelentése: iskola. Viszont ebben mindjárt óriási ellentmondást fedezünk fel, hiszen a fiatal, aki a szent szövegek tanulmányozásával foglalkozik, érzékeli azt az igazságot, ami ezekben a fontos feljegyzésekben található, s amelyet generációk tapasztalatai alapján állítottak össze valóban okos és bölcs emberek. Viszont a tálibok oktató- és kiképzőközpontjaiban jobbára ideológiát tanítanak a Koránból kiragadott és más kontextusban értelmezett gondolatok segítségével. Miért van az, hogy az emigrációban élő klasszikus muszlim közösségek be tudnak illeszkedni? Miért van az, hogy az igazi írástudók a legnagyobb terroristaszervezetekkel – az al-Kaida, az ISIS, a Fatah, azaz a Palesztin Nemzeti Felszabadító Mozgalom – vagy az újabb alapítású fundamentalista „sejtekkel” egyáltalán nem keresik a kapcsolatot? A válasz egyszerű: szubkultúrának, eretnek irányzatnak tartják őket, követőiket pedig közönséges bűnözőknek, csürhének, ha szabad így mondani. Hogyha valaki szereti a hazáját, annak mi keresnivalója több ezer kilométeres távolságban, tucatnyi országgal odébb egy olyan világban, amelyet nem ért igazán, s amelyhez gyakorlatilag semmi köze?! [caption id="attachment_129583" align="aligncenter" width="808"] A reguláris helyi hadsereg kiskatonái nem tudják, mire számítsanak Fotó: Anja Niedringhaus[/caption] – Van-e megoldás? – A mintegy 35 milliós lakosságból legalább négymillió élt tartósan Iránban és Pakisztánban a legutóbbi időkig, de számuk – érthető módon – most növekedőben. Európai és tengerentúli diaszpórákban is felbukkan legalább ugyanennyi afgán. Hogyha megvan a fogadókészség a szomszédos és rokon nyelvű, akár anyaországként is felfogható Tádzsikisztán – a helyben élő tádzsikok aránya az összlakosságban 27% –, Üzbegisztán (9%) és Türkmenisztán (2%) részéről, akkor onnan szervezhető meg az a mozgalom, amely az ország táliboktól való megtisztítását tűzi a zászlajára. Ez a feladat magukra az igazi afgán hazafiakra vár… Aki képes átkelni számos országhatáron, több ezer kilométerre levő államokban kér menedékjogot, az tulajdonképpen kalandor és bűnöző. Leszámítva – természetesen – azt a réteget, amely európai nyelveket beszél, és korábban már hosszú éveket, évtizedeket töltött el a katonai és humanitárius missziókat kiszolgáló szervezetek és vállalatok alkalmazásában, s amelynek van valamilyen polgári foglalkozása is, őket valóban ki kell hoznia az afganisztáni káoszból minden érintett országnak. Ők az aranytartalék. Ők képezik a kulcsot, amely a békeszerető világ bevonásával kezdeményezheti majd az újrakezdést. Hogyha a nem hivatalos becslések szerint a mai Afganisztán gazdasági kapacitásának mintegy felét a máktermesztés, illetve az ópium előállítása és forgalmazása köti le, akkor ennek van egy komoly felvevőpiaca is Európában és Észak-Amerikában, és tartozik hozzá egy olyan logisztika, amely mindent behálóz. Nem lehet tudni, hogy a tálib vezetők milyen szinten érdekeltek ebben az üzletben, mint ahogyan azt sem, hogy hol bújnak meg azok a szereplők, akik világszerte – beépülve a hivatalos körökbe – végzik a terjesztést és kezelik a befolyó összegeket! Ez hatalmas összeg, sok milliárd dollár, amely adómentesen keletkezik a fekete­piacon. – Mi a helyzet Európával? Fel van-e készülve erre az újabb fordulatra? – Mint ahogyan lenni szokott, amikor komoly baj van: a problémahalmaz most is felkészületlenül ért minket. Egyrészt nem tudunk eleget az afgánokról, nem értjük, nem ismerjük őket. Ily módon nem dolgozhattunk ki semmilyen stratégiát. Ez idő tájt mi is nagy bajban vagyunk, holott földrajzi értelemben nem változtattunk helyet, de úgy élünk, mintha önmagunk elől menekülnénk. A modern európai embernek nincsen jövőképe. Fölöslegesen kreált álproblémák kötik le a figyelmünket… Akkor tudunk tenni az afgánok érdekében, vagy legalább akkor látjuk meg a bajaikat, ha megismerjük őket, ha tanulmányozzuk kultúrájukat, amely eljut hozzánk a különböző szűrőkön át. Fontos az irodalmuk és a filmművészetük által közvetített üzenet. Fontos az is, hogy tanulmányozzuk az afgán lelket, a hagyományos viselkedésformákat, az íratlan becsületkódexet, amellyel egymáshoz és a külvilághoz viszonyulnak. Nincs, amiből szellemi és erkölcsi tőkét kovácsoljunk saját részünkre másképp. Nekünk olyan tartós szövetségeket kellene létrehoznunk, saját részre elsősorban, amelyek működnek. Az ósdinak és túlhaladottnak mondható Európai Unión túl a Visegrádi Négyek kezdeményezését kellene támogatnunk, felismernünk és bővítenünk elsősorban, Közép-Európa gondolatát, amelyről vészesen kevesen és keveset beszélünk. Ha nem leszünk elég körültekintőek, ennek a válságnak mi is megisszuk a levét. Én a magam részéről az ókori Kína nagy gondolkodója, Sun Tzu (Sun-ce vagy Sun Vu kínai filozófus, író és hadvezér kb. i. e. 544 és kb. i. e. 496 között élt) megállapítását idézem A háború művészete című munkájából: „minden, amit látunk, hallunk, ami történik, mind ugyanaz, már többször is megtörtént, de csak akkor leszünk többek és jobbak, ha leszűrve a tanulságot, képesek vagyunk ellenszegülni”. Akkor léphetünk túl a jelen csapdáin, ha úgymond megakadályozzuk a „sztereotip valóság” bekövetkezését, amelyet csökött mivoltunk által okozunk. Ezt kellene tanítani minden katonai akadémián, minden menedzserképzőn és minden valamirevaló iskolában, amely a gyakorlati életre és a jövőre készíti fel az embert.

Simó Márton