A „lovagkirály” trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából Szent László-emlékévnek nyilvánította az idei esztendőt a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága. A nép körében nagy tiszteletnek örvendő uralkodóról, munkásságának jelentőségéről ír Darkó Jenő történész. [caption id="attachment_57816" align="aligncenter" width="526"] Szent László és Szent ImreHuszka József másolata a menasági templom freskójáról[/caption] V. Szent László az államférfi és egyházszervező V. 1. A keresztény uralkodó „Ha viszont a hit pajzsát megtartod, akkor az üdvösség sisakja is a tiéd.” – Szól hozzánk első szent királyunk a fiához, Imre herceghez írott Intelmekben. A magyar keresztény király méltóságát a 11. század közepén kitört pártviszályok és küzdelmek okozta, majd negyven évig tartó válságából éppen Szent László emelte fel és helyezte régi fényébe. Tudjuk az egész politikai válságnak éppen az volt a kiindulópontja, hogy Szent István nem tudta közvetlenül családján belül, egyenes ág mentén átörökíteni hatalmát. A válságos korszakban három királyt felkelés fosztott meg trónjától és életétől. A trónbetöltésnél a törvényes öröklés és szokásjog ellenére idegen tényezők akarata érvényesült. Aba Sámuelt (1041–1044) és Andrást (1047–1060) belpolitikai küzdelmek eredményeként kirobban forradalmak emelték trónjukra. Pétert (1038–1044, 1044–1046) és Salamont (1063–1074) pedig császárok iktatták méltóságukba. A hatalmat jelentő trón megszerzéséért és megtartásáért vívott küzdelmek, az uralkodói hatalom megosztása a hercegség (dukátus) megszervezésével a kegyencrendszert, intrikákat, árulásokat vontak maguk után. András és Béla (1060–1063) a „korona és kard” történetének szereplői, a király és herceg egyaránt érdekelt volt abban, hogy párthíveket állítson maga mögé. Nyilvánvalóan szemet hunytak a hűtlenség bűne felett is, és az árulókat ugyanakkor jutalomban, adományban részesítették. Napirenden voltak a királyi és hercegi tisztviselők hatalmaskodásai és egyéb hivatali visszaélések. – Ugyanakkor a magyar királyságot német birodalmi hűbérnek tekintő császárok hét hadjárata és a velük szemben tanúsított pusztító védekezés, a pogány lázadók garázdálkodása, az orosz, lengyel és morva segédcsapatok dúlása megtizedelte az ország lakosságát, felélte földjét, elpusztította állatállományát. A biztos társadalmi rend megbomlásával, változásaival az államháztartás egyensúlya is felborult. A külső háborúk és a belső küzdelmek sok pénzt emésztettek fel. Szent László hatalomra kerülése már a közakarat jegyében zajlott. Bölcs és szigorú uralma alkalmas volt az ország állapotainak rendbetételére. Uralkodóként ugyancsak megfelelt annak az eszmeiségnek, amelyet éppen elődje, Szent István Intelmeiben olvashatunk: Mindazt „amit az Isten akarata megteremtett” az égen és a földön, „azt a törvény élteti és tartja fenn”. Mindaz pedig, „amit Isten kegyelme bőséggel adott”, jelentik „a királyságokat, konzulságokat, hercegségeket, ispánságokat, főpapságokat és más méltóságokat”. Az országot „részben isteni, részben világi parancsok és rendeletek, valamint a nemesek meg az élemedett korúak tanácsai és javaslatai kormányozzák”. [= Kurcz (1973)] Az Intelmek az uralkodói hatalom ékességeként sorolja fel a főpapságot, a bírákat, a legfőbb tisztségviselőket, a katonákat és az idegeneket. Ők képviselik az evilági monarchia rendjét. Ugyanakkor az uralkodót a hit, a szülői tanítás, az ima és az uralkodói erények segítik hatalma gyakorlásában. Ezáltal valósul meg az uralkodó tökéletessége, illetve a felemelkedése az Isten közelébe. Szent István államépítő és hitterjesztő alkotásai a halálát (1038) követő válságos évtizedekben, a folytonos küzdelmek idején nemegyszer végső veszedelemben forogtak. A társadalom megosztottsága, a hitbéli kérdésekben mutatkozó ellentétek: a pogány–keresztény konfliktus, a méltatlan eszközökkel vívott küzdelmek. A pártoskodás, a kegyencek visszaélései aláásták az uralkodó tekintélyét, megrendítették a központi hatalmat. Egyes pillanatban – úgy látszott – az ősi hitben és társadalmi szervezetben gyökerező erők győzedelmeskednek a kereszténység új egyházi és állami szervezetén. Abban, hogy a belső erők küzdelme nem vezetett az új eszme és az új államiság összeomlásához, a Vazul-fiak leszármazottainak vannak halhatatlan érdemei. Vazul uralomra termett ivadékai éppen az ellenzék vezéreiként emelkedtek trónra, azonban a hatalom megszerzése után Szent István politikáját követték és következetesen álltak a széthúzó erők útjába. V. 2. A törvényhozó Királlyá választását követően László első uralkodói cselekedete a királyi hatalom megerősítése, a hercegi hatalom korlátozása volt. A királyság és a hercegi hatalom nem volt László korában egymás vetélytársa. Lampert herceg, László fivére címében dux, a dukátus feje volt, de nem rendelkezett különösebb önállósággal, mintegy a király társuralkodójának tekintették. László mindent a központi hatalom megerősítésének szolgálatába állított. Ezt szolgálta az államszervezet újjászervezése is. Ennek két területen maradtak emlékei: a törvénykezésben (bíráskodás) és a királyi jövedelmek rendezésében. Nem véletlenül László törvényei a tulajdon szentségét és az egyházigazgatás megszilárdítását szolgálták. A tulajdon kérdése mögött a társadalom átalakulása állt. A korábbi nemzetségi, törzsi viszonyok feltételezték a vagyonközösséget. Az új keresztény királyság elsősorban ezt kívánta felszámolni. Azonban itt tulajdon mögött nem elsősorban a személyes tulajdon, hanem az uralkodó tulajdona állt. Hiszen az ország – a kor felfogása szerint – a király magántulajdona (patrimonium) volt. A királyi adományok következtében a király után az egyház volt a legnagyobb birtokos. Tehát az új rendelkezések mögött az újfajta tulajdon védelme állt. A magántulajdon védelme tehát elsősorban a királyi gazdaság védelmét jelentette, másodsorban világi és egyházi birtokosok, a velük személyes függő viszonyban álló vitézek (miles) és egyháziak (papok, egyházi szolgálónépek) védelmét kívánta biztosítani. Ugyanakkor a meghozott intézkedések kiterjedtek a falusi nép, a közrendűek és a rabszolgák egymás közötti tolvajlására is. A tulajdon sérelmére elkövetett bűn központi kérdés volt Szent László korában, ez abból is kitűnik, hogy büntető törvényei (II. és III. törvény) hatvan százalékban a tulajdon elleni vétségekkel foglalkoznak, de a látszólag más célú első törvény is kifejezetten ezt mondja céljának: „egész Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik, és el nem rejtik.” László király törvényeinek eredeti példányai nem maradtak fenn. A 15–16. századi másolatokban pedig már szétváltak az egyébként összetartozó részek, és egybemosódtak a különböző alkalmakkor hozott törvények. A ma számon tartott három törvény „beszámozása” nyilvánvalóan utólagos és téves. Feltehetően az elsőnek nevezett, 1092-ben, a szabolcsi zsinaton hozott törvény a legkésőbbi, és nem is a világi törvényhozás körébe tartozik, mivel negyven cikkelye egyházi rendelkezéseket tartalmaz, a világi perrendtartást illető 41–42. cikkelyek pedig valószínűleg László valamelyik korábbi büntető törvénykönyvéből szakadtak ki és csatolódtak a zsinati határozatok végéhez. A szabolcsi zsinaton hozott törvények bevezetősora így hangzik: „Az Úr megtestesülésének ezer kilencvenkettedik esztendejében, május havának huszadik napján országa valamennyi főpapjával, apáturával és minden előkelőivel, mind az egész papság és nép jelenlétében Szabolcs várában zsinatot tartott s a kánonok szerint törvényeket szerzett.” A törvény huszonkét szakasza a vallás és az erkölcs elleni bűnökkel, a vallásos kötelezettségek és némely szertartások megállapításával, a többi tizenhárom az egyház jogainak és vagyonának védelmével foglalkozik. A kereszténység fenntartása már nem okozott László királynak annyi gondot, mint korábban Szent Istvánnak. A törvények csak némely pogány maradványra, babonára szabtak büntetést. A törvények kimondják: egy ökörrel bűnhődjön, aki pogány módra kutaknál áldoz, fának, forrásnak, kőnek – azaz bálványnak – ajándékot felajánl. (III. 22) Sokkal nagyobb figyelmet szentelnek a törvények a papi rend erkölcsi méltóságának és tisztaságának. A világi papságtól megkívánták, hogy legyen tanult. A kanonok a káptalanban latinul beszéljen. Tudatlant pappá ne szenteljenek, ha pedig már fel van szentelve, tegyék le tisztéből. Püspök, pap az egyház vagyonát ne pazarolja, egyháza mellett lakjon, keresztelésért, temetésért díjat ne vegyen át. Ne legyen részeges, uzsorás, kocsmát ne tartson, kocsmába ne járjon. Misés pap, akit részegségen kapnak, fizessen egy pénzt annak, aki meglátta, ha pedig másodszor érnek tetten, veszítse el javadalmát. Rabszolgát ne vegyenek fel a papi rendbe, mielőtt ura teljesen fel nem szabadította. A szabolcsi zsinat foglalkozik a papi nőtlenség kérdésével is. Ugyan nem abban az értelemben, melyet VII. Gergely pápa IV. Henrikkel szemben képviselt. A cölibátus egészen távol esett a kor magyar gyakorlatától, amely akkor inkább a keleti egyház gyakorlatához esett közelebb, de attól is eltért! – Történetesen a püspöki székeken házas emberek ültek. Feleségeik egyházi birtokokon éltek, fiaik az egyházi javadalmakban részesültek. A papok általában nősek voltak. Azonban az a diakónus vagy pap, aki felszentelése előtt nem nősült meg, felszentelése után már nem házasodhatott. A zsinati határozatok szigorúan felléptek az úgynevezett „bigámista” vagy ágyast tartó papok, diakónusok ellen. Javadalmát veszíti az, aki volt özvegye, elvált felesége el nem bocsátott. Ha valaki szolgáló ágyasán nem adott túl, attól a leányt elvették, eladták és az árát a püspök kapta. Az a püspök pedig, aki a zsinat határozata ellenére papjainak tiltott házasságát elnézte, vagy ilyen házas papot alkalmazott, megtűrt, a király és püspöktársai törvényszéke elé állították. A sajátos magyar szokások mellett a zsinat törekedett eleget tenni annak, amit III. Kelemen ellenpápa 1089. évi római zsinatán kimondott, „hogy a papok a kánonok szerint tiszta szűzies mértékletes életet éljenek”. [= Pauler, 1893, 209–211.] Ez a magyar egyház viszont még nem felelt meg annak, amit VII. Gergely pápa elrendelt, és utóda, II. Orbán a melfi zsinaton, 1089. szeptember 18-án kihirdetett: hogy diakónus, áldozó pap, aki feleséget tart, veszítse el javadalmát, egyházi papi állását. A szabolcsi zsinat nem fogalmazta meg ezt a követelést. Megengedte, elismerte a papok első, törvényes házasságát, és nem bolygatta „a házassági köteléket, amelyet a Szentlélek egybefűzött” mindaddig, „míg arra nézve az apostoli szent atya tanácsot nem fog adni”. [caption id="attachment_57817" align="aligncenter" width="695"] Három szentpüspök. Huszka József akvarellmásolata a székelyderzsi templom freskójáról[/caption] A zsinaton hozott törvények egyik fő gondja az egyházi ünnepek megállapítása volt. Az év folyamán a következő ünnepek megtartását rendelték: karácsony, az év kezdete (dec. 25.); Szent István első vértanú (dec. 26.); Szent János evangélista (dec. 27.); aprószentek (dec. 28.); az Úr körülmetélése, a mai újév; vízkereszt vigíliája (jan. 6.); gyertyaszentelő (febr. 2.); Fülöp és Jakab apostolok vigíliája (május 1.); a szent kereszt feltalálása (május 3.); áldozócsütörtök; pünkösd négy napja; Keresztelő Szent János (jún. 24.); Péter és Pál napja (jún. 29.); Szent Jakab (júl. 25.); Szent Lőrinc (aug. 10.); Nagyboldogasszony napja (aug. 15.); Szent István király (aug. 20.); Szent Bertalan apostol (aug. 24.); Kisboldogasszony napja (szept. 8.); a szentkereszt felmagasztalása (szept. 14.); Szent Máté (szept. 21.); Szent Gellért püspök (szept. 24.); Szent Mihály (szept. 29.); Szent Simon (okt. 28.); Mindenszentek (nov. 1.); Szent Henrik – Imre herceg (nov. 5.); Szent Márton (nov. 11.); Szent András (nov. 30.); Szent Miklós (dec. 6.); Szent Tamás (dec. 21.) és minden plébániában a patrónusnak és a templom felszentelésének napja. Jóváhagyták, hogy Szent Mártonnak – kit László Mogyoródnál segítségül hívott – ünnepe három napig tartson. A zsinaton elrendelt ünnepeket meg is kellett ülni, a böjtöt meg kellett tartani. [= Pauler, 1893, 213.] A vasár- és ünnepnapokat meg kellett ülni, a böjtöt meg kellett tartani. A törvények így külön foglalkoztak azokkal, akik ezeknek a rendelkezéseknek nem tettek eleget. Megismételték Szent István rendelését, hogy aki vasár- és ünnepnap a plébániatemplomba nem jön, verést kapjon. (I. 9) Kivétel, ha a falu nagyon távol esik a templomtól, a hívek nem jöhetnek. De akkor is menjen mindnyájuk nevében egy, s ajánljon fel az oltárra három kenyeret és egy gyertyát. Azonban, aki ezen a napon vadászik, veszítse el lovát, kutyáját, de válthassa meg ökörrel. Aki templom helyett vásárra megy, veszítse el lovát. Büntetés illette azt, aki nem tartotta az ünnepeket és a böjtöt, aki halottját nem a templom mellé temette, az urat, aki elhunyt rabszolgáját nem temettette el, a falusi bírót, aki az elhunyt szegény vagy idegen holttestét nem vitte az egyházhoz, hogy eltemessék. – A nagyböjtöt viszont a magyarok ekkor – bizánci szokás szerint – a hamvazószerda előtti vasárnapon kezdték. Így a zsinat nagyon neheztelt az úgynevezett „olaszokra”, akik I. Endre alatt jöttek be, s akik a nagyböjt kezdetét jelentő vasárnap után, hétfőn meg kedden még a húst megették. A törvények elrendelték a háborús időben elpusztult templomok újjáépítését. Kimondták, hogy az elpusztult templomot a hívek építsék fel. Az újjáépített templomnak a kelyhet és az egyházi ruhát a király, a könyveket a püspök köteles adni. Gondoskodtak, hogy az egyházak javaikat megtartsák, azokat se pap, se világi ne prédálja. – Viszont már nem annyira az egyházi viszonyokra volt jellemző az az intézkedés, amely elrendelte, hogy a falusi népet kényszerítsék vissza elhagyott egyházába, „ha felszedve sátorfáját odahagyta templomát és másfelé költözött”. (III. 5–8, 19, 23, 24.) Ez a törvénycikk éppen arról tanúskodik, hogy a pásztornép ekkor még mozgásban volt. Régi téli-nyári szállásváltó életmódját folytatta. A téli szállás mellett épített templomát odahagyta. – Végül rendezték a tizedadás módját, azt karácsonyig kellett beszedni. [= Pauler, 1893, 212] Vallási szempontból külön elbírálás alá estek az ország mohamedán vagy volt mohamedán lakosai, akiket a keresztények „izmaeliták”-nak neveztek, más névvel „böszörmények”-nek illették. Így szerepelnek a szabolcsi zsinat végzéseiben a „böszörményeknek nevezett kereskedők”, akik minden valószínűség szerint azonosak a „káliznak nevezett királyi pénzváltókkal”. Részben a kazár együttélés korszakából fakadt a zsidóság jelenléte a korabeli magyar társadalomban. Számuk és jelentőségük a 11. század közepére megnőtt. Az egyház ambivalens módon viszonyult a zsidósághoz. Nem engedte meg, hogy a zsidókat erőszakkal megkereszteljék, megrabolják, vagy megöljék. A szabolcsi zsinat rendelkezései a zsidóktól is megkövetelte a nagyobb ünnepek és a vasárnap megtartását. Meghagyta, hogy azok, akik vasár- és ünnepnap dolgoznak, munkaeszközeiket veszítsék el. Keresztény rabszolgát (rabnőt), sem keresztény cselédet nem tarthattak. A zsinati rendelkezések foglalkoztak a női becsülettel, a házassági viszonnyal is. Kimondják, hogy az, aki az egyik faluból a másikba menő asszonyon, leányon erőszakot tesz, úgy vezekeljen, mintha embert ölt volna. (I. 33) A házasságtörő nő, ha férje bevádolja, a kánonok szerint vezekeljen, ha azután a férj akarja, visszaveheti, ha nem akarja, elválva élhetnek, de új házasságra egyikük sem léphet. (I. 20) Aki pedig házasságtörésen ért feleségét megöli: „adjon számot Istennek, és újra házasodhat”. [= Pauler, 1893, 218.] László király világi törvénykezésének középpontjában a tulajdon ellen elkövetett bűntettek álltak. Azonban ezek, tárgyukat tekintve, sohasem a személyes tulajdonban lévő értéktárgyakat (ruházat, eszköz, fegyver, pénz) jelentett, hanem a – végső soron a királyi – gazdasági üzemhez tartozó javakról (szolga, ló, ökör, juh, lúd, tyúk, gyümölcs) szólnak. A magántulajdon védelme ebben az esetben, elsősorban a királyi gazdaság erőforrásainak védelmét jelentette. Így értelmezhető „a közbiztonság és a rend teljes helyreállítása”. [= Hóman MT, I, 293.] László mindjárt trónra lépése után Pannonhalmára hívta össze országa előkelőit. (1078) Miként törvényhozásunk emléke megállapítja: „Kegyes László király idejében mi Magyarország összes főemberei összejöttünk a Szent hegyen és kerestük miképp lehessen a rossz emberek törekvését megakadályozni és nemzetünk ügyeit előmozdítani.” [= Pauler, 1893, 180.] Az eredmény tizennyolc szakaszos büntetőtörvénykönyv (I. dekrétum) lett, melynek tizenkét szakasza különféle tolvajlási esetekkel s az ilyenkor követendő eljárással foglalkozik. Másik négy szakasza a lopott jószág külföldre csempészését kívánta megakadályozni, a határvidéki ló- és marhakereskedelmet és a kivitelt szabályozza. Egy-egy cikkelyben a gyilkosságról és a fegyveres támadásról intézkedik. A törvény bevezető sorai így folytatódnak: „egész Magyarország előkelői esküvel fogadják, hogy tolvajnak nem kedveznek, őt el nem rejtik”. Egyúttal kijelentették, hogy „akármely főember hozzátartozója találtatnék lopás vétkében egy tyúk áránál feljebb, senki semmiképpen el ne rejthesse, és meg ne oltalmazhassa őt”. [= Hóman MT, I, 293.] Felhasznált irodalom Pauler, 1893 = Pauler Gyula, A magyar nemzet története. I. kötet, Bp., 1893. Hóman, MT. = Hóman Bálint, Magyar Történet I. k. Bp. é. n. Folytatjuk