Váránaszi – régi és ismertebb nevén: Benáresz – valószínűleg a térség legrégibb városa, egyidős lehet Babilonnal és Ninivével. A hét hindu szent város legszentebbike. Szokták Kasiként is emlegetni, melynek jelentése a „fény városa”. Szent tudását az egyetemén adja tovább, a hitet (hiteket?) pedig 700 templomában lehet gyakorolni. A legenda szerint maga Siva alapította, és a 12 város közül, ahol a főisten kitört a földből és tüzes fényoszlopként az égbe emelkedett, ez a legfontosabb. Ma Benáresz több mint egymillió-kétszázezres metropolisz, amelyben békésen, színes harmóniában fér meg egymás mellett a végtelen bazársor, a számtalan templom, a mélyen hívő zarándokok, a kíváncsi turisták, szádhuk, sarlatánok, koldusok és árusok vándorló, kántáló, kíváncsiskodó, görbe utcákat bebarangoló vagy épp magába mélyedő tömege. A repülőtérről a szállodáig vezető úton először szippantottunk bele a város hangulatába, mely akkor még nem tért el szinte semmiben az addig megszokottól. Mint ahogyan a szálloda, meg az ellátás sem. Az utcákon talán valamivel még nagyobb piszok és több sáfrány színű, esetleg fehér öltözetű, valamiféle szellemi vezetőt jelölő szakállas, hosszú hajú férfiú, és sok, batyukkal közlekedő vagy azok fedezékében az út szélén meghúzódó kis csoport járt-kelt, helyenként üldögélt a földön. Ámbár lehetséges, hogy csak nekem tűnt úgy, mert kiéleződött a szemem, fülem és minden egyéb érzékem a zarándokok jelenlétének felfogására. Váránaszi ugyanis a legfontosabb hindu zarándokhely. Pontosabban Váránaszi és a Gangesz, különösen ez utóbbi, a szent folyó, mely eredetileg a mennyben folyt, ahonnan Ganga istennő megtestesüléseként ömlött alá a földre Bhagíratha király jóvoltából, aki ősei hamvainak megtisztítására hozta le a hömpölygő csodát. A hinduk hite szerint eljutni a Gangeszhez, megmerítkezni a vizében, inni is belőle, netán ott halni meg – maga az üdvösség és persze dicsőség is, mert a szent folyó közelsége, illetve megtapasztalása, valamilyen formában való magához vétele eltöröli az egyén bűneit és megszabadítja őt az újjászületés, az állandó körforgás gyötrelmeitől, azaz rögtön eljut a megváltás, a régebb már emlegetett móksa állapotába. Egy kis szállodai pihenés után végre elindultunk a Gangesz felfedezésére. Riksával. Nem volt élmény. Illetve olyan élmény volt, amit nem szeretnék megismételni. Riasztott önmagában a gondolat, hogy felüljek bicikliriksára, amelyet egy vékony, kis ember hajtott nagy erőbedobással. Tudom, tudtam, hogy ő és családja ebből él, és ha én nem lennék hajlandó felülni, akkor a mindennapijától fosztanám meg. De akkor is: megalázónak, kiszolgáltatottnak éreztem a helyzetét, és bárhogyan is értelmezzük, ebben a szereposztásban én vagyok az, aki őt ebbe a helyzetbe hozom, ha akaratlanul is, és ha neki ez előnyös, akkor is. (Ugyanezek az érzéseim jelentkeztek hatványozottan és kiegészülten, amikor a budapesti biciklis riksákat láttam először. Azóta megtanultam nem oda nézni, mert ugye a lélek védekezik…) Persze fölültem, és maga az utazás sem volt élmény. Számomra inkább félelmetes tapasztalatot jelentett: annyira kilengett a gödrös-göröngyös úton, érzésem szerint állandó felborulással fenyegetve, hogy egy percig sem ültem benne nyugodtan, és rossz érzésemet csak fokozta a versenyszellem, amellyel a baksist akarták még inkább kiérdemelni és melynek következtében megfeszített izmokkal igyekeztek lekörözni egymást, legtöbbször tengelyakasztós közelségben. Mellettünk természetesen tülkölő autók, szélvészként száguldó motorbiciklik húztak el, némelykor bólogatva szimatoló éhes tehén vett szemügyre, egyáltalán nem növelve biztonságérzetemet. Az út mentén a szokásos üzletsor, meg az elengedhetetlen bazár húzódott, talán a megszokottnál több várakozó riksával és földön ülő vagy épp fekvő emberrel. A folyó közeledtét az egyre nagyobb tömeg jelezte. Közben besötétedett. Mi is leszálltunk járművünkről és gyalog tettük meg utunk hátralevő részét. A keskeny utcácska hirtelen tágult valamiféle térré, mely azonnal széles, lassan lejtő lépcsősorba váltott, amelynek alján a színes fények jelezték a partot, csillanásuk pedig a vizet: egyelőre inkább csak tudtuk, hogy a szent folyó partjára érkeztünk. Hozzánk hasonló turisták, meg zarándokok és papok, guruk, meg gyertyákat, virágokat kínáló árusok között értünk le a partra. Csónakokba szálltunk és kissé eltávolodtunk a parttól. Körülöttünk is csónakrengeteg libegett. Némelyek közülük végigsiklottak a part mentén, virágot és úszó gyertyákat kínálva. Mindannyian vásároltunk belőlük és a folyóra bíztuk őket: legyen virággal, színekkel ékes és díszes, meg ringassa a messzeségbe sodorva a szépet és az áldozatot, hirdetve fontosságát, a hitet és az emberek odafordulását. Albert Ildikó [gallery link="file" columns="2" ids="17684,17688"]