Láthattuk az idei Eb-futballfelhozatalt. Néha az az érzésem támadt, hogy nem is emberek, hanem sokkal inkább valamiféle gépek lépnek a pályára. Persze némelyik játékos erőltet némi mosolyt az arcára, de kérdés számomra, hogy mennyire őszinte. Ez azonban határozottan nem az ő hibájuk. A hibát sokkal inkább a rendszerben látom, mintsem a játékosokban. Hosszú idény, egy-egy játékosnak akár 45-50 mérkőzés is a lábában van, a végtelenségig ki vannak sajtolva szerencsétlenek. A „modern kor gladiátorai”, akikre folyamatosan egy világ figyel. No de kanyarodjunk vissza a rendszer és kreativitás kérdésköréhez. Az idei Európa-bajnokságon látott futballcsillagok egyike sem az utcai tapasztalatok során gyűjtött tudását hozta magával. Ezzel csupán azt akartam érzékeltetni, hogy mindegyik labdarúgó már 4-5 éves korától valamelyik nagy csapat akadémiáján sajátította el a futball alapjait. Az évek haladtával megtanultak a gépezet hasznos tagjai lenni, a győzelemnek alárendelni egyéniségüket és elfeledni az önfeledt játék érzését. Persze természetes és érthető is, hiszen „gladiátorok,” eurómilliókról beszélünk mérkőzések, játékosok árát és gázsiját figyelembe véve egyaránt. Nem igaz, hogy ezek az emberek nem képesek cselekre vagy nem szeretnék a futballt, sőt életük és lélegzetvételük. Azonban kénytelenek a szisztematikus rendszerben és a hasznosság jegyében pályára lépni. Emlékezzünk egy kicsit a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején a brazil válogatott futballkirályaira. Amikor minden poszton nemcsak egyenkét verhetetlen egyéniségek álltak, hanem csapatként is szárnyaltak. Ronaldo, Ronaldinho, Cafu, Roberto Carlos, Ze Robertó, Dida, és még sorolhatnám… Nos, 2002-ben ők emelték fel a világbajnoki trófeát a magasba. Mosolyogtak, és ami még közös volt bennük, mertek egyéniségek lenni, az utcán sajátították el a futball alapjait, és ezt később is merték hasznosítani. Elmentek egészen addig, hogy most beszélhetünk róluk, egykoron pedig ámulhattunk flip-flop- vagy esernyőcseleiken. Persze biciklicselt manapság is láthatunk, ez azonban mégis kissé mesterkéltnek tűnhet, hiszen látszik, hogy nem spontán jön, hanem sokkal inkább a rendszer valami begyakorolt része. A sportban fontos a rendszer, a szisztematikus szemléletmód. Azonban mi lesz a kreativitással és a lazasággal, vagy ne is álmodozzak már ilyen és ehhez hasonló dolgokról?! Sokkal inkább örüljek, hogy gyermekkoromban láthattam játszani Ronaldinhót, Kakát, Zidane-t, és hozzájuk hasonló futballistákon nőhettem fel. Ők elhitették velem, hogy a foci csodálatos dolog, és minden délután boldogan rúgtam bele abba a bigyóba, amit labdának hívnak. Ez volt az én gondűzőm, örömöm és megtartó erőm is, távol tartott néhány káros dologtól. Ma már sajnos pénz, csillogás, frizura és szimulálássá züllesztették ezt a maga nemében végtelenül nemes sportot.

Vlaicu Lajos