Havasok keblében rejtező szép Csík. A Csíki-medence középkori településtörténete* címmel jelent meg Botár István régész monumentális méretű és pazar nyomdai kivitelezésű kötete. A könyv – amelynek alapjául a szerző doktori disszertációja szolgált, első ízben gyűjti össze a Csíki-medence középkori történetére vonatkozó, az utóbbi két évtizedben felkutatott régészeti és írott adatokat. A kötetről, munkájáról, családjáról vall a szerző.

Fotó: archív

– A kötet előszavában – Orbán Balázs szavait idézve – rejtőzködő értékekről beszél Csík középkori történelme kapcsán Laszlovszky József régész-történész professzor. Meg is indokolja állítását, ugyanis, mint mondja, más tájegységekhez viszonyítva kevés az írott forrás, így az anyagi kultúra emlékeit, a különböző korszakok tárgyi hagyatékát vizsgálva lehet képet alkotni e tájegység korai történetéről. Miért kevesebb itt a forrás, mint másutt? – Ennek több oka van. Erdélyben eleve kevés a 13. századot megelőző időszakból az írott forrás, de Székelyföld, és ezen belül Csík, a középkori Magyar Királyság perifériáján feküdt, máig erősen rurális vidék, ami nem kedvezett az írásbeliség elterjedésének. Csíkban nem alakultak ki nagyobb városok, közigazgatási központok, a 15. századig a szerzetesrendek is elkerülték, így teljesen hiányoztak az oklevelek létrejöttéhez szükséges alapvető feltételek. Harmadrészt a székely társadalom zárt, önellátó berendezkedése, a belső peres ügyek szóbeli ügyintézése is hozzájárult ehhez. Jellemző, hogy az a néhány korábbi oklevél, ami környékünket említi, zömében a nem székely területekhez tartozó megyei enklávékhoz kötődik, ahol a birtokvásárlás, pereskedés és egyéb ügyek miatt rendszeresebben fordultak a nagyobb központok hatóságaihoz. – Laszlovszky kutatásaid legfontosabb értékének tartja azt, hogy minden lehetséges forrást bevonsz az elemzésbe, így az apró kerámialeleteket, az építészeti részleteket, a sírleleteket, az okleveleket, de akár a népmondákban, mesékben és elbeszélésekben rejtőzködő érdekes történeti információkat is, természetesen ez a különböző szakterületek által kidolgozott forráskritikával és pontos módszertannal párosul. Mennyire új ez a megközelítés vidékünkön? – Kérdés, hogy mit értünk azon, hogy „területünkön”. Csíkban teljesen újnak tekinthető, mert mindeddig ezeket a forrásokat együttesen soha senki nem próbálta összegezni. Székelyföldön azonban voltak és vannak ennek a kutatási megközelítésnek előzményei, párhuzamai. Itt elsősorban Benkő Elek keresztúri munkásságát kell megemlíteni, de idesorolható Sófalvi András udvarhelyi kollégám és barátom tevékenysége is. – „Az itt felvázolt településtörténeti folyamatok, népességtörténeti kérdések pedig messze túlmutatnak a Csíki-medence határain. Bár a történeti-közigazgatási egység, a Csíkszék nem teljesen egyezik ennek a kötetnek a vizsgálati területével, a levont következtetések sok tekintetben érvényesek nemcsak Erdély keleti részének más régióira is, hanem a Magyar Királyság számos perem- vagy határterületére is” – írja Laszlovszky a kötet előszavában. Ez dicséret és elismerés egyben, ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a lelkiismerettel és szakértelemmel végzett tudományos munka, még ha ez egy kis földrajzi kiterjedésű régiót is ölel fel következtetései általános érvényűek. Ezt hogyan látod? – Szeretném azt hinni, hogy szakmai hiúságtól függetlenül Laszlovszky erre vonatkozó megállapítása helyes. Nyilván nem szabad az itt megfigyelteket egy az egyben átültetni más régiókra, de azt gondolom, hogy ha például ebben a zárt, periférikus régióban a középkori megtelepedés, az egyházszervezet kialakulásának korai voltát vagy a késő középkori kő udvarházak meglepően széles elterjedését igazolni lehetett, akkor ez fokozottabban igaz lehet a kedvezőbb földrajzi adottságokkal rendelkező, de kevésbé kutatott területek esetében is. Munkám lezárását követően gondolkodtam el azon, hogy valójában a csíki adatoknak mekkora relevanciája van például az északi peremvidékek esetében, ahol szintén kései, 13–14. századi megtelepedéssel számolnak, pedig a Medium Regnihez jóval közelebb fekszenek. Talán a kisebb léptékű, de hasonló „mélyfúrások” alaposabb mikroregionális kutatások ott is meglepő eredményeket hozhatnak. – Azt állítod a bevezetőben, hogy „Csík középkora tehát ma már nem fehér folt, hanem adatokkal, leletekkel, kutatásokkal egyre jobban körvonalazható történelmi periódus és sok évtizedes kutatási hátrányunk ellenére jó néhány kérdésben előrébb tartunk, mint egyes, szakintézményekkel régebben és jobban ellátott régiók”. Megindokolnád? Hogyan sikerült szűk két évtized alatt behozni a lemaradást? – Azt természetesen nem állítanám, hogy Csík középkorát kielégítő mértékben ismerjük, de tény, hogy az előzményekhez képest, az ezredfordulón rendelkezésünkre álló adatmennyiséggel összegezve ma nagyságrendekkel több és hitelesebb adattal lehet dolgozni. Két évtized azért nem kevés idő. Visszatekintve úgy látom, hogy természetes és várható eredmény volt, hogy a kitartó adatgyűjtés, a kezdetben kilátástalannak gondolt apró-cseprő munkák szép lassan elérték azt a kritikus mennyiséget, amely már lehetővé tette egy összegzés megírását. Ebben a folyamatban a kulcsszavak a kitartás és a folyamatosság. Bár többször elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e másoknak érdektelen, értéktelen, lesajnált ügyekkel foglalkozni, szerencsére mindig akadt egy biztató szó, egy újabb lendületet adó lelet vagy lelőhely, esetleg szakmai provokáció, ami átlendített a holtponton. Tudtam, hogy mit akarok, mi az útvonal, mik az állomások és nem hagytam, hogy eltérítsenek. – A tudományos munkákat általában a bonyolult, laikusok számára kevésbé érthető nyelvhasználat jellemzi, te viszont deklaráltan a közérthetőségre törekedsz, mondván: „A tudományos, szakmai közlés mellett legalább annyira fontosnak tartom, hogy az elmúlt évek kutatásai a szélesebb érdeklődő közönség számára is elérhetők legyenek. Igyekeztem tehát úgy fogalmazni, hogy az mindenki számára közérthető legyen”. Miért tartod ezt fontosnak? – Mert azt gondolom, hogy a történelem művelése, de általában minden értelmiségi tevékenységnek a közt kell szolgálnia. Tudom, populizmus, de ha nem a saját közösségünkért tevékenykedünk, akkor kiért? Egymásnak, a folyóiratok szerkesztőinek, pár tucatnyi szakmabelinek? Az utóbbi évek társadalmi folyamatai jól rávilágítottak erre. Ami régebb természetes, de legalábbis megtűrt volt, az elefántcsonttornyok közti zárt kommunikáció, az mára luxus lett, amit a politikum sem tart megtartandónak, fenntarthatónak. Nyilván nem kell átesni a ló túlsó oldalára, nem díjazom a celebesedést vagy a szakmai igénytelenséget, de meg kell próbálni eredményeinket közérthetően visszajuttatni azokhoz, akiknek az adójából élünk. – Azt írod egy helyen, hogy munkád során a fősodortól eltérő következtetésekre jutottál, s bár kényelmesebb lett volna visszatérni a korábban megfogalmazottakhoz, te mégis kitartottál következtetéseid mellett. Nem kockázatos ez? – Amennyiben valamely központban élnék vagy oda tartanék, illetve nagy karrierről álmodnék, akkor talán igen. Mivel ez esetemben nem áll fenn, kissé talán bátrabban fogalmazom. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezekben a vitatottabb kérdésekben igazam van, de ma (még) így hiszem. A legrosszabb, ami érhet, hogy marginalizálódom, de hát ez eddig is így volt... – Szinte előzménytelen az általad végzett munka. Hogyan sikerült megvalósítani? Milyen segítséget kaptál hozzá? – Korábban volt már szó róla, az én tevékenységem (sem) előzmények nélküli. Benkő mellett a sepsiszentgyörgyi Székely Zoltánt is említhetem, aki tartalmas és sokoldalú életművet hagyott maga után. Ami a segítséget illeti… Egyetemi éveim alatt, majd doktoranduszként is ösztöndíjas voltam. Ezek nélkül, itthoni körülményeim miatt szóba sem jött volna, hogy diplomát, utóbb fokozatot szerezzek. Ugyanez a helyzet Hargita Megye Tanácsának régészeti programjával, amely immár több mint egy évtizede lehetőséget biztosított arra, hogy évről évre megvalósíthassunk kisebb önálló kutatásokat, amelyeknek témáját, célját teljesen ránk bízták. Ezek olyan hosszú távú „hitelek” és „befektetések” voltak, amelyek mostanra értek be, hozták meg gyümölcseiket az utóbbi években napvilágot látott udvarhelyi, gyergyói és csíki régészeti összefoglalásokkal. Úgy éreztem, hogy adósságom van, a belém fektetett bizalmat, támogatást meg kell hálálnom. Saját intézményem esetében ez a hozzáállás nem áll(t) fenn, többször adták tudtomra, hogy amit teszek, csak megtűrt, öncélú tevékenység. Ezt tudomásul vettem és igyekeztem előremenekülni. Tavaly, némi munkahelyi feszültség miatt, több hónapig voltam fizetés nélküli szabadságon, a munka dandárját akkor végeztem el, de ennek ellenére mondhatom, hogy ez a könyv húsz évig készült: első 1999-es szárnypróbálgató cikkecskémtől mostanáig. A könyv létrejöttében nagy szerep volt a kiadó (Martin Opitz, Budapest) munkatársainak, Bertók Krisztinának és Tóth Csabának, akikkel három sikeres pályázat (MTA, NKA, illetve Erdély Történetéért Alapítvány) és jó hangulatú, egyszerre rugalmas és feszes közös munka segítségével lett a fiókban heverő kéziratból ez a szép kötet. Ebben a húsz évben sokakkal dolgoztam együtt, sok kollégától kaptam segítséget, tanácsot, de most eltekintek attól, hogy belekezdjek a felsorolásba, mert netalán valakit kifelejtenék. – A millennium táján szinte valamennyi vármegye monográfiáját megírták. Összehasonlításként: míg a Kádár József által szerkesztett Szolnok-Doboka vármegye monográfiája hét vaskos kötet terjedelmű, addig Endes Miklós Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig című munkája egy mintegy 650 oldalas kötet, s azóta sem született ilyen átfogó munka a te köteted megjelenéséig. Ez mivel magyarázható? – Csíkban a jelenkorig nem volt olyan gazdasági, társadalmi háttér, intézményhálózat, amely biztosította volna a feltételeit az ilyen összefoglalásoknak. A csíkszeredai múzeum a múlt század közepén intézményesült, hosszú ideig szakemberek nélkül működött. Később a kommunista ideológiai nyomás miatt volt elhanyagolt téma a magyar vonatkozású középkor kutatása. Amikor szakember is került és korlátozások sem voltak, akkor az intézmény váltott át egy olyan pályára, amelyben az import, készen hozott, helyi hozzáadott értéket nem tartalmazó és nem generáló, úgynevezett „nagy kiállítások” mellett a csíki vonatkozású kulturális örökség kutatása másod-, harmadvonalba szorult. Csak jelzem, hogy hasonló, politikailag támogatott intézményi tevékenység már folyt a nyolcvanas években, de azokból az évekből, az akkori „nagy kiállításokból” is csak az bizonyult maradandó értéknek, amit a korabeli szakemberek begyűjtöttek, megmentettek, közöltek (régi könyvek, régészeti leletek, néprajzi tárgyak). – Azt írod egy helyen, hogy ezt a munkát nem lehet befejezni, csupán abbahagyni lehet. Abbahagyod? Mivel foglalkozol jelenleg? – Bár az általam feldolgozott, közzétett lelet- és ismeretanyag az ezredfordulón ismert anyagnak a sokszorosa, de még mindig csak töredéke a feltárásra váróknak. Új adatok, leletek folyamatosan kerülnek elő, újabb kutatások remélhetőleg lesznek, és ez óhatatlanul hozza magával, hogy újabb észrevételek, értelmezések szület(het)- nek. Most például ideiglenes munkanélküliként feleségemnek segítve a csíki templomok tetőszerkezeteit vesszük sorra és igyekszünk ezeket dendrokronológiai módszerrel (ld. honlapunk: dendrolab.ro) keltezni. Számomra is most, már a kötet megjelenése után derült ki, hogy több egyházunk felett bizonyítottan középkori, más esetekben középkori jellegű, de ez még igazolandó, tetőszerkezet áll. A történeti faszerkezetek dendrokronológiai kutatását, amely Romániában egyedülálló és komoly intézetek, szakemberek által méltatott és igényelt kutatás, az utóbbi években már csak szabadidőben végezhettem. Most erre van egy kicsit több idő, meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. Lassan alakul egy Erdély-szintű történeti tetőszerkezeteket tárgyaló összefoglalásunk. Szeretném a középkoros településtörténeti kutatásaimat térben és időben is szélesíteni. Régi tervem, és most ehhez támogatást is keresek, hogy nemcsak a csíki, de a gyergyói és sepsi, illetve kézdiszéki népvándorlás kori, 3–13. századi települési, népességi viszonyokat is áttekintsem. Csíkban a 3–4. században nagyon intenzív vasolvasztás folyt. Erről eddig alig tudtunk. Ennek előzményeinek és későbbi alakulásának feltárása, ami például a csíkmadarasi fejedelmi vashámor működésében csúcsosodott ki, szintén izgalmas feladat. Szóval amíg lehet értelmes és fenntartható munkával ezt az értékmentést és ismeretterjesztést folytatni, addig én folytatni fogom. – Egy ilyen pazar könyv megjelenése – amelynek előkészítésébe két évtizednyi munkát fektettél be – bár erőltetett a párhuzam, a gyerek születéséhez hasonlítható örömöt szerez. A jelenlegi járvány fenyegetése azonban beárnyékolta ezt az örömöt, egyelőre elmaradtak a tervezett bemutatók. Részben kárpótol egy ilyen beszélgetés? – Nyilván, az emberben van szakmai és emberi hiúság is, hiába igyekszik ezt elfojtani vagy leplezni. De a könyv balszerencsés, a járvány miatt visszafogott indulása vagy későbbi sikere, sorsa különösebben nem foglalkoztat. Az én feladatom eddig tartott. Itt van, elérhető (lesz), én a magam részéről ezt a terhet, vállalást letettem. A könyv terjesztésében, népszerűsítésében természetesen részt vállalok, de azt gondolom, hogy most már megáll a saját lábán. Ha mások, többen is azt gondolják, hogy érték, akkor a járvány után, előbb vagy utóbb eljut azokhoz, akiket kicsit is érdekel szülőföldjük és/vagy Csík, Székelyföld története. – Szakmai tevékenységed mellett népes családodnak is gondját viseled. Hogyan jut időd mindenre? Példás családapának és elkötelezett kutatónak lenni egyszerre? – Valójában a család nem gátja, hanem erőforrása a munkámnak. Csak tudni kell, hogy mi a fontos és attól kezdve a prioritási lista, a döntések leegyszerűsödnek. Nekem mindig a család volt az első, a tudomány valahol a dobogó után, alatt áll(t). Kicsit szégyellem, de én soha nem voltam fanatikus megszállottja a régészetnek, a tudománynak. Majd tíz évig húzódott a doktori fokozat megszerzése, a védést követően újabb fél évtized kellett a kötetig. De mivel egyik sem önmagáért való cél volt, soha nem siettem, nem éreztem, hogy lemaradok valamiről. Nem lett „karrierem”, vidéki figurája maradtam az erdélyi, a magyar régészetnek, de hát nem is vágytam többre. „Cserében” boldog, nyugodt gyerekezős éveink voltak, most jött el az ideje ennek az összefoglalásnak. Most is szívesebben kirándulok, társasozok egyet a kölkökkel és/vagy barátokkal, minthogy konferenciákon komolykodjak. – Hogyan élitek meg általában a húsvétot, s miben lesz más az idei ünnep a többitől? – Nálunk mindig hosszas készülődés előzi meg a húsvétot, ezt a gyerekek nagyon komolyan veszik. Szeretik, megszokták és igénylik a rítusokat, én ezt tőlük tanultam meg. Az idei, ha lehet, még különösebb. Most sokkal többet vagyunk együtt, szépen alakul a kert, a ház, sok-sok apró kis örömünk van. A korlátozásoknak köszönhetően egyszerűbben és tartalmasabban élünk. Hiányoznak a barátok, hiányozni fog az ételszentelés reggeli didergése, a locsolás, de talán nem haszontalan ezt megélni, hogy jobban megbecsüljük azt, ami most nem elérhető.

Sarány István

*Budapest, 2019, Martin Opitz Kiadó, ISBN: 978-963-9987-64-7, 656 oldal