borús égbolt
szórványos felhőzet
Rendezetlen viszonyok
Azt mondják, lassan évszázada annak, hogy a románok „kézre vették” Erdélyt, s miután fűt-fát, nemzetiségi jogoktól túlcsordult Kánaánt ígértek Gyulafehérváron, még tulajdonképpen ma, e centenáriumi évben sem jutottak, s nem jutottunk el velük arra a szintre, hogy a dolgok normális mederbe terelődjenek.
Az egymillió aláírásos Minority SafePack kampányának finise felé közeledünk. Nem tudom, hogy mennyire izzadnak vért a kezdeményezők, de annyi biztos, hogy az Európai Unió nyugati fele vagy annak egy része nem érti egész pontosan, hogy mit akarunk. Főleg a franciák nem akarják felfogni, hiszen ott minden ember (állampolgár) egyenlő, és – miután egységesítették az országot, és központi (francia nyelvű) hatalomnak rendelték alá – az őshonos nemzetiségi jogkövetelések egy szinten vannak a melegek, a transzszexuálisok meg a bevándorlók problémáival. Könnyen meglehet, hogy ez a másképp beszélő és más kontinensekről származó, más vallású és kultúrájú tömeg – az egzotikus embereké, amely folyton beáramlóban – majd a maga arcához idomítja a gőgös franciákat. Nem vacillálnak túl sokat, egyszerűen semmibe veszik a szabályokat, a törvényeket, az erkölcsöt, nem gyakorolják az itteni szokásokat, s folyton kizárva magukat a judeo-keresztény kultúrkörből, olyan alternatív mikrotársadalmakat hoznak létre, amelyek fokozatosan bekebelezik, vagy legalábbis elviselhetetlenné teszik az életet. A nyugati fehér ember – aki kultúr-imperialista volt ez idáig – kénytelen lesz bizonyos területekről kivonulni és elmenekülni. Szóval baj van, nem képes a civilizált világ érteni és értelmezni bizonyos dolgokat.
Viszont itt vagyunk mi, ehejt, s megint március idusa után. A nemzetféltő román sajtó egy része úgy visít, mint 1990 tavaszán, az akkori könyves-gyertyás felvonulás és az első szabad ’48-as megemlékezés után, holott illene megvizsgálnia saját lelkiismeretét és felelősségét, hogy tulajdonképpen – talán épp ezek az orgánumok és a bennük mindmáig továbbszolgáló apparatcsikok, nyilvánvaló és fedett ügynökök – ők voltak a fő-fő felelősei a félretájékoztatásnak és a valóban őszinte forradalmi és összeborulási hajlandóság aláásásának. Mi még valami előtt járunk.
Mert a szélsőségek számára üdvös, ha káosz van, hiszen akkor bevonhatók a mérsékelt nacionalisták is a bajkeverésbe. Huszonnyolc év alatt még nem jutottunk el arra a szintre, hogy a részünkről nyilvánvaló gesztusok hatására, s csak úgy, kialakuljon a rendje a protokollnak. Nem zászlókat kellene számolni és büntetéseket küldözgetni, hanem jelen lenni, részt venni, örvendezni annak, ami a magyaroké, s társulni a fájdalomban is olykor. Azonosulni a helyzettel.
Huszonnyolc év nem volt elegendő arra, hogy a hivatal kiálljon a saját kapujába és a térre, s üdvözölje az ünnepünket, az elöljáróinkat, anyaországi barátainkat. Jobb a megosztó és megalázó távolságtartás, a törvény erejének fitogtatása, az értelmetlen kardcsörtetés.
Informális ez a hazai világ, ahol vannak törvények, vannak hivatalnokok, hivatalok, de tőlünk, emberektől, állampolgároktól függ, hogy élhetővé tesszük-e a miliőt és a hazát. Ezt a szűkebb hazát, amely társbérletet kínál, tulajdonképpen ágyrajárást azoknak is, akik menet közben jöttek be az ajtón, s folyton lehúzzák rólunk a takarót, akik horkolnak éjjelente, akik mosdatlanul fekszenek be mellénk és tagadják, ám reggel mindig frissebben ébrednek, számon kérve tőlünk az álmainkat, amelyek más nyelven szólalnak meg ugyan, más zászlók alatt, hargiták lábánál, szabadságunk terein, s amelyek tulajdonképpen akár közösek lehetnének, mint az Isten, mint a Föld, meg a mindnyájunkat éltető Víz, vagy a Levegő.
Simó Márton
A cikk a Hargita Népe március 20-i számában jelent meg.
.jpg)
