Peruban is, mint jártamban-keltemben mindenhol, vásároltam néhány időtálló emléket. Ma már arrafelé is szokás nemcsak a bazárban, hanem amolyan házalóként értékesíteni a művészi alkotásokat. Több helyütt is kínáltak a tereken kisebb méretű, könnyen a tarisznyába dugható festményeket és dobozokban tárolt ékszereket, amelyeket szintén hamar el lehetett süllyeszteni a jókora szatyorban. Valószínűleg az adózást akarták ezzel elkerülni. Így vásároltam festményeket magam is, kettőt. Egy akvarellt Arequipában, egy rettegő kis mesztic festőtől: fehér vidéki katolikus templomot ábrázol egy pici téren, virágokkal gazdagon körülölelve, a messzeségben egy hóval borított csúcsú heggyel. Cuzcóban pedig egy bennszülött művésztől egy fekete bársonyra festett olajképet, amelyen a legfontosabb szimbólumaik jelennek meg: az inka isten, klasszikusan feldíszített indián fej, kondor, puma, kígyó meg a hold csodálatos sötétkék, valószínűleg az éjszakai eget jelentő alapon, csillagokkal megszórva. Művészi értékük nem jelentős, de szépek és emlékeztetőül szolgálnak. Külön említést érdemelnek a perui ékszerek. Hatásosak a kagylóból készült darabjaik: elsősorban a fülbevalók, de a nyakékek és a karkötők is. Egyszerűek, de hihetetlenül jól mutatnak a viselőjükön. Magam is már a második napon vásároltam – egy pici üzletben a tengerparton, amelyben mozogni is alig lehetett a rengeteg szuvenírtől – egy pár kerek fülbevalót, amelybe csillagocskákat vágott a készítője. Egész úton azt viseltem és minden reggel, mikor a fülembe aggattam, rácsodálkoztam, milyen mutatós! Természetesen, a legszebbek és nyilván a legértékesebbek az ezüstből készült ékszereik. Utazásom előtt többen dicsérték az aranyművességüket is, ám én – leszámítva a múzeumokat, ahol az inka kincsekből maradt arany ékszer található mutatóban – nem találkoztam vele. Ezüsttel annál inkább. A legnagyobb választékkal, már az utunk elején, Nazcában találkoztam. Négy kis butik sorakozott egymás mellett – tulajdonképpen egy négy részre osztott hosszú, felöltöztetett favázból álló sátor –, amely egyenesen kényelmesnek volt mondható, hisz a bejárata előtt az árusnak nyugodt üldögélésre, a vásárlónak meg kényelmes, hosszas nézelődésre és válogatásra adott lehetőséget a kinyúló tetőzet biztosította árnyék. A pólók, hátizsákok és mindenféle kütyü között csodálatosan megmunkált, féldrágakő intarziával díszített, tömör ezüst ékszerek sorakoztak igen tekintélyes mennyiségben: széles nyakpántok hatalmas medállal, fülbevalók, karperecek és gyűrűk, gyöngyház, malachit, lapisz lazuli, achát, tűzachát, napkő, jáspis és más, különleges színű féldrágakő berakásokkal. Mintájuk a fennmaradt inka szimbólumokat használta fel. Hosszú ideig válogattam közöttük, míg sikerült összepászítani a medál, a fülbevaló és a karkötő motívumait és színeit. Olyan érdekes volt megfigyelni, ahogy a mesztic árusok – mindannyian hölgyek, sőt, két butikban az anya és lánya, akik azonban határozottan versenytársakként álltak szemben egymással – inkább a legkülönbözőbb motívumú és színű darabokat párosították volna, szemben az én elképzelésemmel, aki igyekeztem ugyanazokat a formákat és színkombinációkat megtalálni mindegyik darabon. Sikerült egy nagyon szép szettet összeválogatnom. Igaz, hogy a megfelelő gyűrűt csak később, Arequipában, egy utcai árusnál találtam meg. Itt azt is el kell mondanom, hogy Peruban viszonylag ritkán találkoztam ilyen, portékáját feketén, dugiban kínálgató indiánokkal – mert rendszerint azok voltak –, ellentétben Mexikóval, ahol a turisztikai látványosságok körül mindig sokan és lelkesen, vagy ha nem vásároltunk, végül már kétségbeesetten igyekeztek ránk tukmálni a gyönyörű – valóban gyönyörű! – ezüstláncaikat és remek, drágakövekkel kirakott obszidián szobrocskáikat, máshol pedig a szőtteseiket, és egyéb érdekes, ötletes kézimunkáikat a bogozott apróságoktól a kicsike festett, színes és kecses, bólogató fejű pillangókig – mindent. Peru ilyen szempontból – de nem csak! – összeszedettebbnek, szervezettebbnek tűnt Mexikónál, annak ellenére, hogy ez utóbbi gazdasági mutatói sokkal jobbak a most bemutatottnál. Mint ahogyan Peru hangulata is úgy általában sokkal nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűnt a mexikóinál. Úgy látszik, az 1980-tól újra hatalomra került demokrácia itt valóban megtette a magáét. A tavalyi év választási év is volt Peruban. Ott-jártunkkor még mindenfelé lógtak a plakátok és hatalmas bannerek, különösen a Keikot ábrázolók. Kétezer-tizenhat júniusában az 1938-ban született, gazdasági szakértőt, volt pénzügyminiszter Pedro Pablo Kuczynskit választották elnökké, mindössze 0,2 százaléknyi különbséggel. Kuczynski elsősorban az ország gazdaságának rendbetételét ígérte. Az eredmény nemcsak ezért a rendkívül szoros versenyért és végeredményért érdekes, hanem a végül kiesett elnökjelölt személyéért is. Keiko a volt elnök, a japán származású Alberto Fujimori lánya és kampányában különösen a bűnözés felszámolását ígérte. A szintén 1938-as agrármérnök Fujimori 1990 és 2000 között vezette az országot és igen ellentmondásos elnök volt. Az egyszerű tömegek mai napig szeretik és tisztelettel gondolnak rá, mert letörte a baloldali fegyveres csoportokat, megfékezte a száguldó inflációt és elektromos áramot, higiéniai megoldásokat vitt az elmaradott falvakba – amit mi magunk is több helyütt tapasztaltunk és majd alkalomadtán szólok is róluk. Lemondása után vádat emeltek ellene korrupció gyanújával és emberölés állítólagos támogatásáért. Ez elől Japánba távozott, de végül visszatért Chilébe és arra készült, hogy a 2006-os választásokon újra jelöltesse magát, ám végül letartóztatták és el is ítélték 6 év börtönbüntetésre. Eredményei azonban kétségbevonhatatlanok, ezért olyan nagy a néppártos – Fuerza Populart vezető – lánya támogatottsága is. Az utóbbi szűk három évtized választásainak és vezetőinek érdekessége az is, hogy ezek a fontos szereplők az ország lakosságának mindösszesen 3 százalékát kitevő jövevény lakosokból származnak. Amit persze ugyanúgy, mint Obama vagy nálunk Johannis megválasztását, nem követte a különben várható és nemrég még biztosan el nem kerülhető megjegyzés- és kifogásözön. Valószínűnek tűnik, hogy ehhez a political correctly mentalitás elterjedése, illetve az azt propagálók zsarnoksága is hozzájárult. Ez önmagában igen pozitív jelenség… lehetne, ha sikerülne vele együtt a mögötte meghúzódó, ki nem mondott, de azért sokak – mindenki? – által érzett vagy feltételezett, elnyomott vagy elsuttogott, de mindenképp jelen lévő kételyeket, elégedetlenségeket, ellenérzéseket is fölszámolni. Albert Ildikó