Beder Tibor 80 éves, március 6-án töltötte be a tiszteletre méltó kort. Földrajztanár, világutazó, Mikes-kutató, a török–magyar barátság ápolója, a szülőföld szerelmese – megannyi attribútum, amely nevéhez köthető. Az ünnepelttel Székely Ferenc beszélgetett. – 2016-ban jelent meg a Ki vagyok én? című önéletrajzi kötete. Honnan jött az ötlet megírására? – Melinda lányom többszöri biztatására kezdtem el írni életem történetét. De ahogy belemélyültem múltam feltárásába, rájöttem: életem során igen sok emberrel hozott össze a sors, ennélfogva ők is részeseivé váltak történetemnek. Ezért úgy kellett írjak, hogy családom is, mások is haszonnal forgassák. Hát, ki vagyok én?! A kérdésre dr. Balázs Lajos egyetemi tanár egyik előadásán kaptam meg a feleletet, egy történet kapcsán. Egy Európából Amerikába tartó személyszállító hajó utasai között kérdőíveket osztottak szét. A kérdések elején ez állt: Ki ön? Sorra válaszoltak az utasok: mérnök, orvos, tanár, lelkész, kőműves, ilyen mester, olyan mester, gazdálkodó… Csupán néhányan, egymástól függetlenül, vallották azt, hogy magyar. Léteztek tehát olyan emberek, akik számára fontosabb volt az, amibe beleszülettek, mint az, amit később sajátítottak el. – Volt rá példa, hogy magyarsága miatt különös bánásmódban részesült? – Törökországi gyalogutam során bárkivel találkoztam, azzal kezdtem: én magyar vagyok. Ez épp elég volt arra, hogy kezet szorítsanak, és kifejezzék örömüket magyarságom miatt. Soha annyi szeretetet nem kaptam magyarságomért, mint Törökországban, ahol 80 millió török él. Senkit sem érdekelt a foglalkozásom, elég volt az, hogy magyar vagyok. Itt lényegült értékké magyarságom, és itt tudatosodott bennem: egész életemben azzal foglalkoztam, ami vagyok. Az én identitásom és foglalkozásom: székely-magyar. Pontosabban: örmény és német gyökerekkel is rendelkező székely-magyarnak tartom magam. Annak idején a székely embert katonának nevelték, hogy megvédje szülőföldjét, s vele együtt nyelvét és szokásrendjét is. Akkor életére törtek, ma nyelvét és kultúráját fenyegeti az eltűnés veszélye. Újra szükség van „katonákra”, akik küzdelmes harc árán védik meg székely népünk örökségét. – Ön mennyire vallásos, s ez a vallásosság mit jelent rohanó-átalakuló világunkban? – A mi térségünk, Kelet- és Közép-Európa egyik fő sajátossága az, hogy a vallás a nemzeti identitást fejezi ki, annak része. Ha Székelyföldön bárkit megkérdezünk: ön kicsoda, a válasz az, hogy székely. Vajon meddig lesz fontosabb a székely jelző a foglalkozásnál? Az idő vasfoga alaposan megtépázta a székely tudatot. Hiába a székely kapu és a nagy kerítés, ha a kapun belül más parancsol nekünk… Már nemcsak a többségi nép beolvasztó szándéka, de korunk új találmánya, a globalizáció is az identitás eltüntetésére törekszik. Kérdésére válaszolva: valóban mélyen vallásos vagyok, és megmaradásunkért folytatott küzdelmünkben igen fontos szerepet tulajdonítok a magyar egyházaknak. – Hol járt iskolába? – Az első osztályt a magyarországi Fehérgyarmaton jártam, ahol édesanyámmal laktunk meneküléskor másfél évet. A II. és III. osztályt az alsó-háromszéki Komollón, a IV. osztályt és az általános iskolát Uzonban. A középiskolát a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban végeztem. – Miért választotta a földrajz szakot? – A földnek a története régebbi, mint az emberiségé, amely egy adott földrajzi környezetben zajlik le. A kettő, mármint a földrajz és a történelem, igen közel áll egymáshoz. Nekem választanom kellett a Háromszéki-medence gazdag történelmi múltja és lenyűgöző környezete között. Ez utóbbit választottam! Egy jó földrajzos jártas a történelemben is, s ez fordítva is igaz. – Hol járt felnőttként? – Az egyetemen arról voltam híres, hogy hétvégeken 20-30 kilométert gyalogoltam Kolozsvár környékén. Tanárként gyalog jártam be Erdélyt, aztán gyalogszerrel elindultam Törökországba. 1800 kilométert gyalogoltam a Földközi-tenger partjáig, s úgy tudom, elsőként gyalogoltam át Anatóliát. Bejártam Közép-Európát, Kis-Ázsiát és két alkalommal eljutottam az Egyesült Államokba is. Ma három leányom, három vejem, kilenc unokám és két dédunokám közül csak egy nem járt külföldön, a háromhetes Zorka. A többiek sportolóként, vállalkozóként, oktatási szakemberként, turistaként mind az öt kontinensen jártak – tegyem hozzá, többször is. – Van-e hiányérzete, hogy jó lett volna még eljutnia valahová? – Az embernek számolnia kell azzal, hogy a világ, az internet és a turistaszolgáltató ipar jóvoltából olyan kicsire zsugorodott, hogy ma egy-két napon belül, bárhová el tud jutni, csak pénz kérdése. Aztán a sok utazás végén rájön: a világon mindenütt hozzá hasonló emberek élnek, és ez a kicsire zsugorodott világ mégis olyan nagy, hogy lehetetlen bejárni. Nem maradt ki semmi, ahová el kellett volna jutnom… – Honnan jött az ötlet, hogy belevágjon első nagy utazásába? – 1981 végén került kezembe az Élet és Tudomány 49. száma. Ebben a törökországi Macarköy nevű faluról tudósít a szerző, amelynek lakói 420 évvel ezelőtt kerültek oda Magyarországról, és ma is magyarnak tartják magukat. A tudósítás elolvasása után döbbentem rá, hogy ennek a falunak a felkeresése választ adhat egy kérdésre, ami bennünket, romániai kisebbségi magyarokat foglalkoztat. Választ adhat a megmaradás módjára egy olyan térségben, ahol immár száz éve folyik az intézményesített beolvasztás. Azzal az eltökélt szándékkal indultam el, hogy gyalog teszek meg minden kilométert, míg végül eljutok Macarköybe (Magyarfalu). Egyrészt a nagy elődök példája sarkallt erre, másfelől a megfelelő tapasztalati anyag birtokában akartam megfejteni a titkot. – Milyen titkot? – Arról, hogy mi köt össze bennünket, magyarokat és a törököket? Miért örülünk egymásnak, mi fűzi őket ahhoz a néphez, amelynek még a nyelvét sem beszélik? Mi az az elemi érzés, amely a lélek legmélyebb rétegeibe nyúlik vissza, és egyáltalán mi a titka a megmaradásnak?! Ezekre a kérdésekre vártam a feleletet. Ennek megfelelően választottam bejárandó utamat is. S akár az egyszeri lány, aki csak a sarokból tudott elindulni táncolni, nekem is egy megfelelő kiindulási pontot kellett keresnem. Több okból is a legmegfelelőbb hely Zágon és Csomakőrös volt, ahol a hegyek úgy feszülnek, akár az íj szárai. Mikes Kelemen hűségére és Kőrösi Sándor kitartó magatartására volt szükségem, hogy hitben megerősödve elinduljak utamon. – Mikor volt az első kísérlet? – 1982. augusztus 11-én indultam el Zágonból, gyalogszerrel arra a hosszú útra, amely végül is Felső-Háromszék, Moldova, Dobrudzsa, Bulgária, Trákia és Kis-Ázsia tájain vezetett volna át abba a magyar faluba. A török határnál viszont nem engedtek át, mivel nem volt vízumom, s így vissza kellett térnem. Kisebb szakaszokra lebontva, évről évre közelebb jutottam a célhoz. Hittem és vallottam, hogy ebből a harcból végül én kerülök ki győztesen. Amíg készültem a következő útra, száz kilométereket gyalogolva, lassan belém ivódott: míg él az ember, ne hagyja magát! A bolgár határig (566 km) 3 év alatt jutottam el. 1985-ben gyalogoltam át Bulgáriát (402 km). 1986-ban ismét Zágonban voltam, s mivel törökországi utam ekkor sem engedélyezték, elindultam gyalog Nagyváradra. 1989-ben a Nagykároly melletti Bályokból indulva legyalogoltam a Tasnád–Szatmárnémeti útvonalat is. Közben 1987-ben, a kommunista hatalom áthelyezett a Csíkszeredától 7 km-re lévő csíkszentkirályi általános iskolába. A hatalom rosszindulatú eljárását kedvezően fogadtam, s úgy döntöttem: az oda-vissza vezető utat gyalogszerrel teszem meg. Ez hetente 84 kilométert jelentett. Két év alatt 6000 km gyűlt össze. Ugyanakkor minden héten hol tanuló-, hol felnőtt csoportokat vezettem a hegyekbe. Ez havonta – 25 kilométeres átlaggal – 100 kilométert tesz ki, s 8 év alatt 8000 kilométer gyűlt össze. Ezek az utazások, gyalogtúrák mind-mind jó alkalmat szolgáltattak a nagy útra való felkészülésre. – Végül is, mikor tette meg a törökországi gyalogos utat? – 1990. június 9-én indultam el Zágonból Törökországba, s 84 napi gyaloglás után megérkeztem Macarköybe (Magyarfalu). A 22 nap alatt török földön megtett utam főbb állomásai: Edirne, Babaeski, Tekirdag (Rodostó), Isztambul, Yalova, Bursa, Kütahya, Afyon, Antalya, Gebiz (Macarköy). Törökországi gyalogutam összesen 1792 kilométert tesz ki, amiből 968 kilométer Zágontól a török határig, és 824 kilométer a török földön volt. – Meséljen az utazás részleteiről… – Gyalogutam során 306 településen haladtam át, ebből 260 falu és 46 város. A hosszú út során megtanultam tisztelni és becsülni a különböző kultúrákat, szokásokat, de legfőképp az embert, akinél nincs csodálatosabb teremtés a Földön. Ráébredtem: a világ egyetlen nagy falu, ahol olyan emberek élnek, mint mi. – Önnek volt még egy nagy utazása Törökországban, a bujdosók nyomában… – Mikes Kelemen székely ember volt, aki 17 éves korától haláláig II. Rákóczi Ferenc szolgálatában állt. Példája ma is arra buzdít és nevel, hogy a zágoni, a háromszéki, a csíki, a gyergyói, az udvarhelyi, a küküllőmenti és marosszéki székely, az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki és magyarországi magyar ragaszkodjék ahhoz a földhöz, ahol született, és ahhoz az emberi közösséghez, amely felnevelte. Azt már kevesen tudják, hogy a Franciaországból érkező bujdosók huszonnégy napos hajóút végén nem Rodostóban, hanem a Dardanellák európai partján fekvő Geliboluban értek partot. Innen két év 6 hónap és 5 napig tartott az a szárazföldi út, amit lovas szekerekkel és lóháton tettek meg a Boszporusz-parti Yeniköyig. Innen ismét hajóval folytatták útjukat Rodostóig. Ezt az utat jártam be török barátaim segítségével 2004-ben, és próbáltam értelmezni Mikes Kelemen levelei segítségével. Közel egy hónapi ott-tartózkodásom után, az ott látottak és tapasztaltak alapján írtam meg A bujdosók nyomában című könyvemet 2005-ben. – Mit kell megőriznünk utazásaink emlékéből? – A nagy utazások emléke mélyen beivódik tudatunkba, meghatározó szerepet tölt be egyéniségünk alakulásában. Az első törökországi út végeztével, az utazó szerepkörét a főtanfelügyelői megbízatás váltotta fel (12 év). A cél: a végső stádiumába jutott magyar nemzetiségi oktatás újraélesztése volt. Merésznek és bátornak kellett lennem, naponta vállalni a kockázatot. Törökországi gyalogutamnak köszönhetem, hogy végül, sok kockázat árán, sikerült talpon maradnom. A fő szerepet az átalakulásért folytatott harcban az általam vezetett tanfelügyelőség és az újonnan kinevezett igazgatók vállalták. Bennünket nem a szelek irányítottak, hanem a szilárd elvek, nem a loccsanó víz, hanem a pengő acél, nem a napraforgó, hanem a parton álló szilárd fenyő. – Volt már, hogy úgy érezte, nincs tovább? – Igen. Úgy 100 kilométerre lehettem Antalyától, amikor éreztem, hogy le kell állnom, mert nem bírok továbbmenni. Az előző nap több mint 40 kilométert gyalogoltam, az éjszakát egy vízlevezető csatornában kínlódtam át. A lábam tele volt vérhólyaggal. Aztán nagy nehezen nekiindultam az útnak. Épphogy vánszorogtam a forgalmas autóút szélén. A mellettem sebesen elhúzó uzunárácsokban (hosszú török TIR-kocsik ) ülő sofőrök majdnem mindegyike kezével jelezte, hogy felülhetek kocsijára, de én mindenkinek nemet intettem. Csalódottan és sajnálkozva néztek rám, aki 40 fokos melegben is gyalog akar menni. Mi lenne, ha a folyton integető uzunárácsok valamelyikére felülnék? Ugyanis megfogadtam: a kijelölt utat gyalogosan teszem meg! Visszatérve Csíkszeredába, beülhetek-e a főtanfelügyelői székbe, ahol megpróbáltatások sokasága vár rám?! Az úton vánszorogva, érvek és ellenévek sokaságát sorakoztattam fel. Közben az idő múlásával a kilométerek is gyarapodtak. Aznap 12 kilométert gyalogoltam. Az éjszakát egy teázó teraszán töltöttem, és azzal a fogadalommal feküdtem le: ha négykézláb is, de az utat gyalog teszem meg! Másnap mintha kicseréltek volna, a régi tempóban haladva 35 kilométert gyalogoltam. Azóta is büszke vagyok arra, hogy nem adtam fel. – Húsz éve alakította feleségével, Rozáliával a Julianus Alapítványt, és a róla elnevezett díjat, amely pontosan 100 személyiséget, jeles egyéniségeket díjazott az elmúlt két évtized során… – Az emberi élet értelme a cselekvés. Mindig szerettem olyan dolgokkal foglalkozni, amely elüt a szokványostól, és nem a hivatal kényszeríti rá az embert. Hát ilyen az 1992-ben alakult Julianus Alapítvány, amely a szórványmagyarok védelmét tűzte ki célul, és ilyen a 2000-ben létrejött Magyarok Székelyföldi Társasága, amely a székely identitás védelmét és a székely–török kapcsolatok ápolását tekinti fő feladatának. Azóta üzenetünk sok ezer emberhez eljutott. A Julianus Alapítvány évente ismétlődő tevékenysége közé tartozik a Lármafa találkozók megszervezése, amely a Szent László-kultusz erősítését szolgálják. 1998. augusztus 15-én, a Julianus Alapítvány kezdeményezésére, a Cserhalmi Művelődési Egyesület lelkes munkájának köszönhetően, Cegőtelkén felavattuk a Cserhalom Emlékművet, amit Kolozsi Tibor szobrászművész készített. 2001-től, társszervezőként, csatlakozott hozzánk a Magyarok Székelyföldi Társasága – ezáltal kiszélesítve a mozgalom társadalmi és nemzeti feladatkörét. Viszonzásképpen a Julianus Alapítvány bekapcsolódott a Mikes-kultusz ápolását és a török néppel való kapcsolatépítést szolgáló, évente ismétlődő Mikes-zarándoklatok lebonyolításába. Székely kaput állítottunk Rodostóban, Isztambulban, Macarköyben és Izmitben. Szobrot emeltünk a székely származású híres nyomdásznak, Ibrahim Müteferrikának Rodostóban, kopjafát a rodostói Magyar Barátság parkban, és szintén kopjafával jelöltük meg a Rodostó közelében lévő avsarköyi savanyúvíz-fürdőt, a muratli út közelében fekvő iszapfürdőt, valamint azt a helyet, ahol a bujdosók partot értek Geliboluban. A híres magyar származású ágyúöntő, Macar Orbán tiszteletére kopjafát emeltünk a trákiai Demirköy (Vasfalva) főterén. –Az alapítvány vezetését, mint hírlik, szeretné átadni. Sikerült-e megtalálnia utódját? – Valóban így van, az alapítvány most pihenőhelyzetben van, de nem szűnt meg. Remélem, megérkezik a megfelelő személy a helyemre… – 1918 fontos mérföldkő Erdély történelmében… – Ezt a történelmi eseményt nagyjából egyformán látja minden erdélyi magyar. A jelenlegi állapot az egész ország számára kedvezőtlen. Ezért egy más Románia létrehozása kell legyen a cél. Egy olyan Romániáé, amelyben mindenki jól érzi magát. – Március 6-án töltötte a 80-at. Mit kíván a későbbiekre? – Egészséget. – E hosszú életút során mire a legbüszkébb? – Családomra, feleségemre, három leányomra és vejeimre, kilenc unokámra és két dédunokámra. A cikk a Hargita Népe március 9-i számában jelent meg.