Lassan magukra veszik a néhai nevet az élő legendák. Most éppen Kóbor János, az Omega frontembere távozott közülünk. Nem is olyan régen ment el Benkő László és Balázs Fecó, ahogy az elmúlt tíz évben oly sokan. (Nemzetközi kitekintésben John Lord – Deep Purple, Ray Manzarek – The Doors, Leonard Cohen és David Bowie is. A sort, sajnos, lehetne még folytatni.) Mind a kortárs kultúránk élő legendái voltak, és valamennyien példaképek. Ezt talán nem túlzás kijelenteni. Az egykor lázadónak számító rockzene ma már része az egyetemes kultúrának, klasszicizálódott. Egyetemes lett. Pedig ők voltak azok a nagyságok, akik elpusztíthatatlannak tűntek. Nevetve mesélik egymásnak a műfaj kedvelői, hogy Ozzy Osbourne (Black Sabbath) és Keith Richards (Rolling Stones) esetében biológiai csoda, hogy még életben vannak. Ezekhez a szupersztárokhoz ugyanis nem pusztán az álszent társadalmi normák elleni lázadást kötjük, hanem a féktelen életkedvet, a vad, hedonista életmódot is. Ebből ugyanis nem csináltak különösebb titkot. Noha a közegüket belengte valami titokzatosság. A rajongóik pedig nem haboztak kiszínezni a történeteiket. Ha a valóságot túl unalmasnak tartották, maguk találtak ki legendákat. Minél jobban belegondolok, annál kevésbé tartom valószínűnek, hogy a legendák csak úgy l’art pour l’art születtek volna, ha az embereknek nincs rá igényük. Nagyon úgy tűnik, hogy igenis létező társadalmi igény tette lehetővé a legendák születését. Az olyan meséket, amelyeknek ugyan van némi valóságalapjuk, de mégis messzire rugaszkodnak el tőle. A legendák olyan mesék, amelyekben kipihenjük a valóságot. Megtörik a hétköznapok egyhangúságát. Ha pedig nincs elég legendánk, akkor teremtünk magunknak. Tulajdonképpen ez így rendben is van. Példaképekre mindig is szükség volt, mindig is szükség lesz. Ezért fordulhat elő, hogy maradandó élményként éljük meg, ha személyesen találkozunk valamelyik hősünkkel. Néhány alkalommal ez nekem is megadatott. Először még a 2000-es évek végén, Kolozsváron. Egy rendezvényről tudósítottam. Mindegy is már, hogy melyikről. Ráért leadni az anyagot, így ott maradtam még egy kicsit. Egyszer odajött az egyik szervező, és így szólt hozzám: – Szervusz! Balázs Fecó veled akar beszélni! Köpni, nyelni nem tudtam. Akkoriban egy kereskedelmi rádiónál dolgoztam, egy kicsit reklámozni szerette volna a másnapi koncertjét. Rögtön arra kért, tegezzem. Olyan gyorsan történt mindez, hogy meglepődni sem volt időm. Pár évvel később, szintén a Kincses Városban a Kolozsvári Magyar Napok soron következő kiadásának a beharangozó sajtótájékoztatóján ücsörögtem. Egy kicsit unatkoztam, mert addigra a rendezvénysorozat már jól bejáratott volt, egyedül az maradt még kérdés, hogy melyik magyarországi sztárzenekar lép fel az utolsó napon. Már majdnem ásítottam, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett rajta Kóbor János. Ezúttal volt időm arra, hogy meglepődjek, de csodálkozni már nem, mert dolgozni kellett. Balázs Fecó és Kóbor János két teljesen különböző személyiség, így utólag visszagondolva volt bennük valami közös. Sztárallűrnek nyoma sem volt egyiküknél sem. Közvetlenül, egyszerűen beszéltek, sallangok nélkül. Bár ki tudja, lehet, hogy a mai kivagyiságról híres világunkban éppen ez a nagyság jele. Azon a nyáron ott voltam a kolozsvári Omega-koncerten. Életemben először, és most már tudom, hogy utoljára. Olyan élmény volt, amiért még a Kolozsvári CFR bajnoki mérkőzését is hajlandó voltam kihagyni. Professzionális show volt. A szó legjobb értelmében. A világszínvonal maga. Szükségünk van példaképekre, nem vitás. Alfától Omegáig.

Kiss Előd-Gergely