erős felhőzet
Párizs és a bizsergető gondolatok 8. - A beszélgetés öröme
Hogy a párizsi beszélgetéseim jelentősége érthetővé váljék, előre kell bocsátanom: imádok beszélgetni. Valószínűleg erre sokan fölkapják a fejüket azok közül, akik úgy tudják – jól tudják! –, hogy az úton szinte soha senkivel nem állok meg nem csak beszélgetni, de még röviden szót váltani is alig. Ami egyszerű, természetes védekezés, bármennyire szeretnék udvariatlanságnak feltüntetni egyesek. Miért kellene olyat tennem szabadidőmben, amihez semmi kedvem sincs? Miért kellene meghallgatnom ismerősök unokáikról előadott csodatörténeteit, ujjongani gyermekük esküvőjén, esetleg szörnyülködni épp soros válásán vagy szomorkodni a szomszéd elkóborolt macskáján? Arról már nem is beszélve, hogy miért kellene az utcasarkon megoldanom az épp aktuális lelki baját, miért kellene az nekem annyira fontos legyen, hogy ott és azonnal lelkes és lelki tanácsokkal szolgáljak, holott neki nem eléggé jelentős ahhoz, hogy rászánjon időt és pénzt, s a rendelőmben keressen meg? Bevallom, volt idő, talán két évtizednyi is, amikor örültem annak, hogy olyan sokan megtisztelnek a bizalmukkal. Ma már azonban tudom, hogy valójában ilyen esetekben nem jelentek többet bármelyik szomszédasszonynál, aki már hallotta vagy hallani fogja életük apró történéseit, és aki kellő lelkesedéssel, megfelelő együttérzéssel, kritikával vagy akármilyen más szükséges érzelemnyilvánítással reagál az elmondottakra. Én esetleg azért lennék egy nagyon vékony hajszálnyival érdekesebb hallgató, mert a kisvárosi ranglétrán eléggé jó a helyezésem. Mégis, hadd mondjam el, nem ezek a szempontok a döntők, nem a hiúságom utasíttatja el az utcasarki leállást, hanem sokkal inkább az, hogy nagyon ritka és nagyon kevés kivételtől eltekintve, én nem szoktam embereket megállítani az utcán „csak úgy”. Azaz a kölcsönösség elve parancsol megálljt az alkalmatlankodónak. Mert leülni egy-két okos emberrel és megvitatni mindazt, ami minket vagy valamelyikünket foglalkoztat, egy olvasott könyvtől a migráción keresztül bármiig – legkedvesebb időtöltésem. Csak egyre ritkábban van részem benne. Ez volt a párizsi utazásomat megelőző hónapok rendkívüli szép történéseinek – első szépirodalmi jellegű írásaim megjelenésének és bemutatóinak – egyik nagy hiánya is. A „Szókratész” szép könyv lett, a bemutatók, nem kis munkám eredményeként – amiről később még szó lesz – igen jól sikerültek. Ezt jelezte vissza egyöntetűen a közönség, akitől mindenhol megkaptam a legtöbbet és a legszebbet, amit közönségtől szerző kaphat: elismerést, köszönetet, sok-sok virágot, kedvességet, jó hangulatot, sőt hálát (!), megvásárolt könyveket, beszélgetést, beszélgetést úgy is, akkor is, amikor bizonyos objektív körülmények következtében a házigazdák erre nem adtak lehetőséget. Az érdeklődők akkor odajöttek, dedikáltattak, és közben elmondták beléjük fojtott kérdéseiket, észrevételeiket, s megbeszéltük azokat. De utána, amikor mindez lezajlott és ott maradtunk, vagy kellett volna maradnunk, csak mi, az alkotók, akiknek egyenrangúságáért a kiadóm vitázott velem igen hevesen, mi, akik egy-másfél órát nagyon keményen, ha nem is föltétlenül egymásra figyelve, de együtt dolgoztunk és közös munkánk eredményeként született meg az az új, egyszeri alkotás, amelyet az érdeklődőknek megmutattunk, mi nem tudtunk erről beszélgetni. Pedig nekem az lett volna az igazi. Nézzük meg csak mi, milyen volt, milyenek voltunk, hogyan tovább, esetleg mit másképp? Hisz arról, ami ott igazából lezajlott, belülről, valódi mélységeiben, az élményt élménnyel tetézve csak mi beszélhettük volna, csak nekünk adatott, illetve adathatott volna meg, hogy egy ilyen különleges folyamatnak a bensőséges, közös felgöngyölítését is megteremtsük. Ezzel szemben volt ivászat, valamennyi evészet, emlékek, különösen a nyomorúságos létet példázó emlékek mesélése, búsongó kommentálása és hasonlók. Nem vettem részt benne. Hallgatásomat nem értették, s részint a szakmámnak – hogy hát én rendszerint hallgatok (ami persze igaz) –, részint kielégítetlen nárcizmusomnak (ha nem én vagyok a figyelem központjában, akkor az nem tetszik nekem) tulajdonították. Mindkét feltételezés és értelmezés messze járt a valóságtól. Egyszerűen fájt, hogy nem beszélgetünk. És maradt a krónikus hiányérzet, amelyet az újabb pozitív események furcsa módon csak fokoztak.
Albert Ildikó
