kevés felhő
szórványos felhőzet
erős felhőzet
Párizs és a bizsergető gondolatok 16. - Természetbe olvadó Parnasszus
Azt hiszem, hogy a Montparnasse, legalábbis az én olvasatomban, Párizsnak az egyik legszínesebb, legkevésbé egyértelmű negyede, melyben harmonikusan ötvöződik mind építészetében, mind hangulatában a klasszikus és a modern, a polgári, az értelmiségi és a művészi lét néhol kihívó-kirívó külleme és atmoszférája. A Haussmann-féle városképbe modernista épületek illeszkednek, de a legmeglepőbb képet az egykori híres színházak ma is színesen – kéken, vörösen – virító, oszlopokkal, szobrokkal díszest utánzó, csillogni igyekvő, korabeli, ma már túldíszítettnek ható, cifra, mégis elhanyagolt épületei jelentik, amelyek minden igyekezetük ellenére valójában kopottan és szegényesen húzódnak meg, illetve válnak ki az utcaképből.
Mégis, ezzel együtt vagy mindezek ellenére, valahogy természetesnek tűnt, hogy egykor a legnagyobb dicsőséget jelentette ezeken a deszkákon megjelenni. Mint ahogy egészen érthető volt az is, hogy itt és csakis itt élhetett és vitatkozhatott Sartre és köre, szőhették örökké megújuló szerelmüket Beauvoire-ral, születhetett meg az egzisztencializmus, és hogy ide vágyott megérkezni akkoriban a világ minden valamirevaló írója, művésze, gondolkodója.
Az alacsonyan lógó felhők, amelyekből bármely pillanatban nyakunkba zúdulhatott az eső, valahogy inkább alátámasztották, mintsem rontották ezt a hangulatot, de próbáltunk egyezkedni velük, mert végcélunk is a szabadban volt, és sokat szándékoztunk sétálni ott. Alighogy a temetőbe értünk, elhívták Edithet, mert beteg lett a gyereke az iskolában. Így újra egyedül kellett megkeresnem az itt nyugvó nagyokat, ami az elején nem tűnt egyszerű feladatnak, hisz a kapusszoba zárva volt, és nem lógtak a falon a más temetőből már ismert térképes tájékoztatók. A bejáratnál található nagy útmutató plakátról készítettem egy fotót, arra gondolva, hogy majd azzal vágok neki a keresgélésnek. Alighogy elindultam, egy házaspárral találkoztam, akik tőlem kértek útbaigazítást – lévén rajtuk kívül az egyetlen élőlény ameddig a szem ellátott –‚ mert nem tudtak tájékozódni a nem tudom honnan szerzett térképükön. Tört angollal társalogtunk. Mielőtt elváltunk, megkérdeztem, honnan szerezték a térképet, kiderült, hogy a másik kapunál. Valószínűleg sikeres volt a közreműködésem, mert kis idő múlva visszajöttek és nekem adták az útmutatót.
A Montparnasse temető 19 hektáros területe 1200 fájával az egyik legfontosabb párizsi zöldterületnek számít. Mivel ezt az adatot szinte mindenhol megemlítik, automatikusan jutott eszembe a stockholmi Skogskyrkogårde, magyarul „erdei temető”, melyben a sírok a legtöbb helyen a fák lábánál hevernek, olyan hatást keltve, mintha egy régi elhagyatott temetőben járnánk, amelyet benőtt az erdő, és amelyet ezért a tulajdonságáért vettek fel az UNESCO Világörökség listájára. Akkor, ott sem, most sem értem pontosan, miért olyan fontos, hogy a temető beleolvadjon a természetbe? Együvé tartozásunkat lenne hivatva jelezni? Nem tudom. Tény, hogy szerintem sem a svéd temető erdőre emlékeztető levegőssége, sem az európaiak parkosított zsúfoltsága nem ad lehetőséget az igazi elmélyülésre, valamiféle spirituális találkozásra, melyre legalább néha szüksége lenne az odalátogatónak. De ismeretszerzésre, találkozásra igen.
Elsőként Sartre és de Beauvoir közös sírjánál álltam meg. Valamikor, fiatalon, mindketten nagyon izgattak: szerelmük is, életük is, gondolatviláguk is. Aztán levetettem őket. Kinőttem az egzisztencialista filozófia jelentette meghökkenést. Vagy inkább belenőttem, belém épült, mint minden egyéb gondolati rendszer, életfilozófiává válásával valósítva meg igazi célját. Az egyedi lét jelentőségének hangsúlyozása ma már általánossá lett, mint a szorongás, a létbizonytalanság, a végesség és mindezek tudata is. Az egyed önmegvalósítása mint megoldás a mindennapok problémáira, számomra ma evidencia, és lassan szivárog be a köztudatba is, bár az emberi lét értelmére végleges választ – a többiekhez hasonlóan – sajnos, ez sem ad.
Albert Ildikó
.jpg)
