1968. február 16. óta Csíkszereda Hargita megye székhelye. Az új megyében – és így a város élén is – gyors és többszörös személyi változások voltak: Bokor Mózes helyett Albert András lett a városi néptanács elnöke, Kedves Sándort alelnöknek nevezték ki, de az új felállás mindössze néhány hónapig tartott. 1968 novemberében Ráduly Elek vette át a városvezetést, az alelnök pedig Bokor Mózes lett és több mint egy évtizeden keresztül dolgoztak együtt. Mindketten Csíkszeredában élnek, lapunknak hasonló időszakról, hasonló megvalósításokról beszéltek. Elsőként a Ráduly Elekkel készült interjút olvashatják. [caption id="attachment_65762" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Daczó Katalin[/caption] – 1968 nyarán jöttem haza Bukarestből, miután elvégeztem el a Ștefan Gheorghiu pártfőiskolát. Két és fél hónapig voltam aktivista, s utána feltették a kérdést, hogy elvállalom-e a városi néptanácselnöki funkciót? Kértem, hogy én válasszam meg az alelnököt, és visszahívtam Bokor Mózest, akivel aztán végig együtt dolgoztunk. Ezzel elkezdődött a munka. Amikor odakerültem a városhoz, tizenhétezer-négyszáz lakosa volt Csíkszeredának. Ipara szinte semmi. A Csíki Textil bent volt a központban, ahol most Nováknak a cukrászdája, azután költözött ki a volt kaszárnyába. Volt néhány kicsi gyár, és három szövetkezet. A Tudor negyed helye kopasz volt szinte teljesen, mindössze harminckét ház állt a kórház felé, azt lebontottuk. Nem voltak lakások, az idehelyezett személyzet nem volt ahol lakjon. Lakásokat és üzemeket kellett építeni. A legelső üzem, amit építeni kezdtünk, az a szerszámgépgyár volt. Ezzel párhuzamosan épült a préseltlemezgyár, a bútorgyár. Közben megjött az értesítés, hogy elviszik Gyergyóba a szerszámgépgyárat. Akkor fogtunk neki az alsó traktorgyár építésének. A vezetőség következő látogatása alkalmával mondták az elvtársak, hogy a kapacitást növelni kell, akkor fogtunk neki a külső traktorgyárnak. Ebben az időben épült a tejgyár, a gyapjúfeldolgozó, bővítették a textilt, aminek azelőtt csak egy szárnya volt. Kellett építkezés, kellett munkaerő. Felépült az akkori házgyár, azzal párhuzamosan kezdődött az UMFT bővítése és a sörgyár, a nagy vágóhíd, a bányavállalat építése. Ezek mind olyan területek voltak, ahonnan lakásokat kellett lebontani, s azoknak az embereknek, akiknek a házukat lebontottuk, kellett adni mást cserébe. Az első feladat tehát ez volt, hogy megadjuk a megfelelő lakást. Választhatott mindenki: ment az építés, ment a bontás. Ezzel párhuzamosan be kellett vezetni a gázt a hőközpontokba, akkor oldottuk meg ezt is. A város négy kútból kapta a vizet, ehhez még fúrattunk tízet. Csicsóban, ahová a repteret akarják építeni, oda lett a tíz kút, amiből elláttuk a várost. Persze nemcsak üzemeket kellett létesíteni, hanem iskolákat is kellett építeni. Felépítettük a mostani Octavian Gogát, Taplocán a három középiskolát, napköziket a Tudor negyedben. Akkor épült a kórház, a poliklinika. Háromezer-hatszáz lakrész épült a Tudor negyedben, utána nekifogtunk a Hargita utcának, 1978-ban pedig a Kalász negyed kialakításának. A Kalász negyed után következett a mai Kossuth utca első részének bontása és építése. Az én időmben kezdődött meg a Szakszervezetek Házának és a mai megyeszékháznak az építése. Aztán 1979-ben engem elvittek a megyei pártbizottsághoz osztályfőnöknek, s ott dolgoztam egészen 1990. április elsejéig, akkor nyugdíjba jöttem. – Korábban azt mondta, hogy Csíkszereda másodrangú város volt ’68-ban. Ezt mire értette? – Nem volt ipara, nem volt legalább húszezer lakosa, s mint rajoni székhely, másodkategóriájú volt. Vásárhelynek, Szentgyörgynek is volt jóval több lakosa volt, mint Csíkszeredának. Külön jóváhagyásra volt szükség ahhoz, hogy első kategóriájú város legyen, mert ez az ipari, a kereskedelmi, a művelődési tevékenységtől is függött. 1969 januárjában végül jóváhagyták és több személyzetet kapott a tanács, többet a városi pártbizottság vezetősége. Jó csapat, erős gárda volt a városnál. – Volt, aki azt mondta, hogy Udvarhely és Csíkszereda fej fej mellett haladt. Beruházások ott is voltak kárpótlásként… – Igen, párhuzamosan ott is építették a gyárakat és ők is kaptak hat-hétszáz apartamentet, és Gyergyószentmiklós három-négyszázat. Balánbánya is kezdett fejlődni, ott is építkeztek, de a legtöbb Csíkszeredában épült. – Mi volt a helyzet a Fenyő szállóval? A rossz nyelvek szerint azért lett a csíkszeredai szálloda tízemeletes, s az udvarhelyi csak hat, mert Csíkszereda elvett két emeletet... – Nem hallottam ezt. Azt tudom, hogy nem volt annyi szintje, mint a szeredainak, de nálunk ott volt a jégpalota is, amiben nemzetközi tornákat is lehetett tartani. Ide személyzet kellett és szálláshely kellett, serkentette a forgalmat, ezért épült itt nagyobb szálloda szerintem. – Hogy emlékszik vissza Ceaușescu azon látogatására, amikor elrendelte a város lebontását? Vagy ezt valóban ő találta ki? – Ő. Uglar József volt a titkár Gere Mihály után, s lejött egy alkalommal, mielőtt döntöttek volna, s bejártuk a várost gyalog. Megkezdtük Zsögödtől, s ő mondta: „Ez se lakás, ez se ház, ez se ház… az egészet le kell takarítani! Nem lehet azt megengedni, hogy Bukarestből előbb egy faluba érkeznek, s azután jön a város!” Ugyanez volt a helyzet a Hargita utcában is. Azért épültek a gyárak oda, hogy legyen városformája. Mondtam neki, hogy ne hasonlítsa össze Zsögödöt vagy Csíkszeredát Bukaresttel, s annak a peremrészével, mert azok a lakások viskók, ezek pedig fából-kőből-téglából épült házak. Nehezen sikerült meggyőzni. Nagyon nehéz lett volna Zsögödöt lebontani, sokkal nehezebb lett volna, mint a Hargita utcát. Mégiscsak egy kompakt falu volt. Falu volt Zsögöd is, Taploca, Somlyó is, különálló falvak voltak, 1951-ben szüntették be a néptanácsokat ezekben a falvakban, és azzal a feltétellel csatolták a városhoz, hogy ugyanúgy fejlődjenek, ahogy fejlődik a város. Fejlődött-e? Nem. Úgy semmiesetre nem fejlődött. Zsögödben nem épült semmi, azok a házak vannak, amit 60–70–150 éve építettek. Taplocán úgyszintén. Ezért, amikor az elvtárs (Ceaușescu – szerk. megj.) lejött, mikor hagyta jóvá 1971-ben a jégpalotát, akkor azt mondta, hogy ez nem város, ez még csak falu, ide várost kell építeni. Az egész tervezést Bukarestben csinálták. Lehet, hogy ha mi terveztük volna, más lett volna. Akkor is felvetettem, hogy nem szabad a régihez hozzányúlni, mert a Virág utcához nem szabadott volna hozzányúlni. Iskola, óvoda, néptanács, gyógyszertár volt abban az utcában, kereskedelmi hálózat, templom, papilak, a tűzoltóság emeletes épületben… Minden lebontódott. Ki volt adva az ukáz, hogy a várost le kell bontani. Ha ne legyen ’89, nem maradt volna a mostani Márton Áron utcából semmi, és a Petőfi utca is eltűnt volna. Meg volt pecsételve a sorsa, hogy lebontódik, és mindenhova blokkot építenek, hogy szorítsák össze az embereket, be a vasbeton közé. – Emlékszik-e olyanra, hogy valaki tiltakozott volna a bontásoknál? – Voltak, de csak elszigetelt tiltakozások. Amikor a Tudort bontottuk le, volt három-négy család, amelyik ellenszegült, de csak velünk szemben, a város vezetőségével, habár nem mi voltunk a hibásak, de minket támadtak le. Az egyik illető személy, aki a mostani rendőrséggel szemben lakott, fejszével rám jött, s azt mondta, hogy kettévág engem is, az alelnököt is… Szép szóval lecsendesítettük. Volt egy mészáros, nagy kemény ember, az is azt mondta, hogy úgy földhöz vág, hogy széjjelmegyek. Mondtam neki, hogy nem én vagyok a hibás, vágja földhöz azokat, akik ezt kitalálták, jóváhagyták, hogy a maga lakását kisajátítsák. Rengeteg ilyen összeszólalkozás volt, de szép szóval meg tudtuk győzni embereket, hogy nincs más kiút, valahogy fel kell építeni az új várost. Olyan volt, hogy bent a központban a lakását felépítette ’77-ben, ahhoz, hogy ’82-ben lebontsák. S nem akármilyen lakásról volt szó, ott állt, ahol most van az egyetem. De nem volt, amit csináljon, bele kellett egyezzen. Egy ilyen lakásra is negyvenezer lejt adtak, mint egy háromszobásért. Meg volt adva az összeg, s ennyi az egész. Mondtuk, hogy vagy visszavásárolod az anyagot, vagy eladod az anyagot másnak. Területet adunk, hogy építs, de nem nagyon volt ahova, le volt blokkolva minden, az egész Tudor, az egész Kalász negyed. Pedig mondtam, hogy hagyjuk meg a várost úgy, ahogy van. Ott van a taplocai mező, építsük be azt. Szó se lehetett róla, ez volt a határozat. Amikor a kórházat építettük, akkor a megye vezetősége azt akarta, hogy oda épüljön, ahol most van a Kaufland. Hát ott tiszta selymékes volt az egész, ahogy mondják ma is, a „Szúnyog” negyed, a békák kuruttyoltak éjjel-nappal. Mondtam, nem jó, építsük máshova. Javasoltam, hogy építsük a külső traktorgyár helyére (az akkor még nem volt meg). Azt mondták, nem lehet, mert ott a rádióállomás. Felvetődött, hogy építsük Zsögödbe, ahol volt a színpad. Mondták, hogy nem lehet, mert ott vasút van, oda akkor kell egy felüljáró vagy aluljáró. Végül mondtam, hogy építsük a Nagy Laji-dombjára. Mondták, brávó, építsük oda. Ez volt április huszonhetedikén ’71-ben, azt mondta nekem Vasile Patilineț, a titkár, hogy: „Ide figyelj, én május elsején, amikor Bukarestben lejár a felvonulás, indulok, és rá másfél órára itt vagyok a helikopterrel, ide akarok leszállni. Addig sima legyen a terület.” Mi huszonhetedikétől május elsejéig éjjel-nappal ott voltunk. Ami gépje volt az akkori építkezési vállalatnak, összeszedtük, annyi placcot csináltunk, hogy le tudott szállni. Meg is volt elégedve. Rövid idő múlva jött az elnöki látogatás, s mondta az elvtárs, hogy ide legyen a kórház, nagyon jó a hely, egy év alatt legyen meg! Nehezen láttam kivitelezhetőnek, de Patilineț azt mondta, három nap múlva olyan gépeket küld le, hogy sima lesz minden. Katonai tankokkal, nagy kapacitású gépekkel pár nap alatt rendbe is tették annyira a területet, hogy át tudták adni az építőnek. Az építő cég a központi bizottságé volt, egy olyan vállalaté, aminek tizenkétezer alkalmazottja volt. Egy Iorghescu nevezetű mérnök vezette a munkálatokat. Hozott hatvan embert, kantint, barakkot, odaköltöztek, onnan nem mozdult el senki. Azok, akik elkezdték az építkezést, át is adták. Mikor aztán kész volt, kellett felavatni, azt mondta az elvtárs, hogy „ez az építkezés, így kell építeni, nem úgy, ahogy ti, hogy minden évben lemaradtok a tervekkel”! – Ha Csíkszereda nem lett volna megyeszékhely, akkor is történhetett volna hasonló fejlődés? – Ilyen nem. Körülbelül annyi lett volna a fejlődés, mint Udvarhelynek. Nem lett volna, miért több legyen. – Mondta, hogy ha itt épült ezer lakrész, akkor Udvarhelyen épült négyszáz… Hogy tudta megúszni Udvarhely, hogy oda nem költözött be románság, mikor ott is épültek gyárak, tömbház negyedek? – Az, hogy Udvarhely fejlődött abban az időben párhuzamosan a megyeközponttal, még ha nem is abban az ütemben, ahhoz nagyban hozzájárult Fazekas János. Ő támogatta őket, úgyhogy fejlődtek ők is. – Ő védte ki a betelepítést is? – Nem. De az öreg azért húzott ahhoz a zónához. Ez volt az egyik. A másik, hogy a két Fazakas, Lajos és János sose értették meg egymást, más típusú emberek voltak. Lajos törekedett a funkcióra és nyalt felfelé. Nekem Fazekas János második unokatestvérem volt édesanyám után. Néha felhívtam, hogy segítsen. Amikor tudott, segített is. Közbenjárt, hogy ne húzzák-vonják a dokumentációk jóváhagyását, pár nap alatt meg volt oldva. A kicsi öregnek (Ceaușescunak – szerk. megj.) ez volt a célja, hozzunk munkaerőt, mert itt nincs elég. Ezért különböző szakiskolákból, Moldvából, Vásárhelyről, amikor végeztek, ideküldték a Textilbe, a Tricotajhoz, a Filaturához, a Traktorhoz… – Csíkszereda 1968-ban nem volt municípium, de 1979-ben az lett. Miért volt erre szükség? – Csak névlegesen lett mu­nicípium, tulajdonképpen nem tudott önállóan dolgozni. Akkor is a municípiumnak a megye dirigált. Amit a megye mondott, azt kellett csinálni. Amennyi pénzt adott a megye, azt el lehetett költeni. Amit a megye jóváhagyott, azt lehetett megvalósítani. Kaptál egy keretet, s meg volt mondva, hogy mit csinálj belőle. – Hogy látja most? Jó, hogy így alakult Csíkszereda sorsa? – Az, hogy a tartományokat felszámolják, hogy megyéket hozzanak létre, az a központi pártbizottság elgondolása volt. Két szempont volt a fontos: hogy iparosítsák az egészet, s munkaerőt hozzanak be mindenhonnan, elrománosítsák a térséget. A régi időkben egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hány román család volt Csíkszeredában. Most már majdnem húsz százaléka a lakosságnak román. Akkor volt a városnak tizennyolc milicistája, most százasával vannak. Ez van… Daczó Katalin