Bányász Anna gyergyóújfalvi fotóművész gyermekkorától belenőtt a családi gazdálkodás munkájába. A Már a jövő sem a régi című önálló tárlata megnyitóját követően beszélgettünk a fiatal alkotóval gazdálkodásról, szülőföldhöz való ragaszkodásról, szakmai kihívásokról. – A közelmúltban nyílt meg a fotóidból válogatott tárlat a csíkszeredai Új Kriterion Galériában. A képeken javarészt állatok és a gazdálkodáshoz köthető témák láthatók. Hogyan jött számodra az a lehetőség, hogy egy képzőművészeti galériában kapjanak helyet a képeid? – Az összekötő kapocs köztem és a kiállítás kurátora, Részegh Botond között Köllő Miklós volt, aki a szüleimmel áll komaságban. Miklós osztotta meg az egyik képemet, ami felkeltette Boti érdeklődését, és megkérdezte, van-e annyi munkám, hogy ki lehessen állítani. Megörültem a lehetőségnek, és azonnal azt mondtam: csináljuk! – A kiállítás címe sem hétköznapi: A jövő sem a régi. Te találtad ki? – Ezt régebb olvastam valahol, és megmaradt a fejemben. Olyan szinten kapcsolódik az anyaghoz, hogy sok kép a nosztalgiából táplálkozik. Próbálom olyan szinten összemosni a jövőt, a jelent és a múltat, hogy már ma olyan hangulatú képeket készítsek, amikre vissza akarok emlékezni a jövőből is. Igaz, hogy gyermekkorunkban nem így gazdálkodtunk, tipikus kis falusi, egyszerű gazdaságunk volt disznókkal, baromfival. Onnan csak egy hangulatot hozok magammal, és úgy akarom továbbvinni ezt, hogy akár húsz év múlva is ugyanígy emlékezzem rájuk. Ezek a képek erre pont alkalmasak. [caption id="attachment_150231" align="alignnone" width="1829"] Fonák[/caption] – Köllő Miklós megnyitó mondataiban kiemelte, hogy árnyalni akarod a Székelyföldről kialakult toposzt. Mennyire tudatos az, hogy másképp szeretnéd látni, láttatni a szülőföldedet? – Elsősorban nem kapcsoltam Erdélyhez a képeket. Nyilván van hazai kötődése, hiszen itt élek, itt nőttem fel. Amit meg szerettem volna mutatni, az, hogy egy önfenntartó kis családi gazdaság hogyan tud működni úgy, hogy az állatok jóléte is benne van. Nem csupán haszonállatként tekintünk rájuk, hanem partnerként. Így alakult ki ez a természetközeli, állatközeli szemlélet. Tudatosan nem vontam bele az erdélyiséget. – A haszonállatokat említetted… A felelős állattartás talán még mindig gyerekcipőben jár vidékünkön. Hogyan látod ezt, van pozitív irányba való elmozdulás a bánásmóddal kapcsolatban? – Szerintem ez már az új generációkkal változik. Vannak azok a generációk, amelyek úgy szokták meg, úgy látták, úgy nőttek bele a gazdálkodásba, hogy csak haszonállatot látnak a jószágban. Azt látom, hogy aki az én generációmból állatot kezd tartani, az már tudatosan teszi, és odafigyel az állatjólétre is. Aki pedig nem, az kényszerből marad benne ebben a szituációban, muszáj gazdálkodnia, mert másképp nem tud megélni. Azt látom, mindenképpen van egy pozitív elmozdulás, és szeretném a fotókon keresztül megmutatni, hogy lehet így is csinálni ugyanannyi vagy akár több haszonnal is. – Mi a te szereped a családi gazdálkodásban? – Amikor huzamosabb ideig itthon vagyok, általában nyaranta, akkor a ganéhányástól a szénacsinálásig mindenből kiveszem a részem, ami a gazdálkodáshoz köthető. A fejés, mondjuk, nem az én reszortom, bár ha kellene, tudnám csinálni, de azért nem kelek fel öt órakor. Kifejezetten szeretem a fizikai munkát. – A fotózás szeretetét édesanyádtól örökölted. – Igen, benne is van művészhajlam. Együtt kezdtünk fotótáborokba járni. Neki is jó érzéke van hozzá, csak nem fejlesztette tovább, megőrizte hob­biszinten. Legelőször egyébként a testvérem kezdett fotózgatni, de nála aztán kimaradt. Egy ideig hárman párhuzamosan csináltuk, és én voltam, aki végül továbbtanultam. – Kézenfekvő volt, hogy a gazdaságotokban fotózz, vagy el kellett jutnod addig, hogy ezekre a részletekre kezdj figyelni? – Az egyetemen minden félévben kaptunk egy olyan témát, amire fel kellett építenünk egy sorozatot. Akarva-akaratlanul mindig visszanyúltam a vidéki vagy hasonló témákhoz, mert ez volt az, amit szívesen fotóztam. Az anyag, ami most a kiállításon is van, folyamatban lévő dolog. Lassan három éve csinálom, de szükségem volt másfél évre, amíg megtaláltam azt a formanyelvet, amiről úgy gondolom, működik, nem annyira megszokott, és benne van, amit én akarok. – Hogy kell elképzelni ezt? Hazajössz nyáron, végzed a dolgod, és mindig kézügyedben van a fényképezőgéped? – A szénabetakarításon kívül a munkák nagy része az udvarunkon van, a családi udvar hátsó kertjében. Mindig van kéznél vagy a közelben fényképezőgép. Bármilyen munkafolyamat van, ha valami olyat veszek észre, amit meg kell örökíteni, akkor kéznél van a gép, vagy telefonnal készítem el. Nem ragaszkodom egyféle technikához, a lényeg, hogy legyen megörökítve az, amit szeretnék. – Hová fog fejlődni még ez a folyamatban levő projekt? – Most már sokat nem fog fejlődni. Van még néhány olyan szimbólum, kép a fejemben, amit meg akarok csinálni. Ez legfeljebb még három-négy kép. Emögé még valami szöveges koncepciót kell szépen felépíteni, ami a diplomavédésemhez elengedhetetlen. Nem hiszem, hogy utána nem foglalkozom a témával, de lesz egyfajta lezárása. – Fotóművészetet tanulsz jelenleg is. Mi leszel, ha nagy leszel? – Igen, Budapesten, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szakán tanulok, a fotóművész képesítés szerepel majd a diplomámban. Az biztos, hogy haza akarok jönni, hazaköltözöm. A fotográfiát mindenképpen folytatni fogom. Amit a koncepcionális munkákon kívül még szívesen csinálok, az az alkalmazott fotózás, ám ez kimerül a tájfotózásban és a portrékban, eseményfotókat nem szívesen vállalnék. De elképzelhető, hogy elvállalnék valami egészen mást, például fizikai munkát akár. Az egyik egyféleképpen, a másik máshogyan tölt fel. – Elvárás volt a családban, hogy bekapcsolódj a munkába? – Gyermekkorunkban, amikor még nem voltak tehenek, és nem kellett ennyit dolgozni, szintén megműveltük a kaszálókat, az erdőket, mezőket. Nem volt teljesen idegen ez a fajta munka. Kellett segíteni, de elvárás sosem volt, és most sem erőszakolják – én döntöm el, otthon vagyok-e, hogyan segítek. Szabadságot kapok, és valószínűleg ezért is végzem szívesen. – Látsz a környezetedben olyan fiatalokat, akik a gazdálkodásban látják a jövőjüket? – Igen, van például olyan volt osztálytársam, aki teljesen elkötelezte magát. Többen érdeklődnek, kevesen vannak, akik már elköteleződtek, de hosszú távon akadnak, akik el tudják képzelni mindezt. – Ahogy korábban említettük, gyakran belefutunk a tipizált Székelyföld-képbe. Mit gondolsz, milyen a mai Székelyföld, milyenné lehetne formálni a képet és magát a vidéket? – Az biztos, hogy sokkal jobbá lehetne formálni, mert van, miből. Van alapanyaga, van adottsága a vidéknek, de kicsit az emberek mentalitásán lehetne változtatni. Szerencsésnek érzem magam, csak jó emberek vesznek körül, akiken azt látom, hogy hajlandók változtatni. Nagy örömmel tölt el, hogy egyre több barátom, aki eddig külföldön tanult, dolgozott, úgy látja, hogy fiatalon hazaköltözik, és a saját szakterületén belül itthon fejleszti a közeget, szakmákat. – Fotográfusként vágysz még külföldre? – Nagyon szívesen járok külföldre, világot látni, de hosszabb távon nem tudnám elképzelni. Mindig elég honvágyas, ragaszkodó típus voltam ahhoz, amit megszoktam, amit szeretek. Az is kihívást fog okozni, hogy az életem hátralévő részét nem Gyergyóújfaluban fogom tölteni, hanem Csíkszeredában vagy Csicsóban. Pár év egyetem nagyon jó volt, szerintem kell is egy fiatalnak, hogy kimozduljon, önellátó legyen, lásson, megtapasztaljon más dolgokat. – Következő projektek, témák már formálódnak benned? – Nincs még ilyen. Kicsit félelmem is az, hogy vajon a mostanit meddig tudom csinálni úgy, hogy ne ismételjem magam, ne váljon unalmassá, és mi lesz a következő. Bízom magamban, hogy majd megtalálom a folytatást.

Farkas Endre