[dropcap]A[/dropcap] dzsaipuri Városi-palota-együttes legszebbnek tartott, 1885-ben épült, ma is lakott, a Csandra Mahal névre hallgató, terrakotta és kék színnel megtört, ám alapjában világossárga palotáját nem, de az udvarát meglátogathattuk. Ennek díszei, a négy legfontosabb hindu istennek szentelt domborított rézkapu, körülöttük színpompás festett díszítéssel, fölöttük hasonlóan ékes balkonnal. Különben szinte az egész palotakomplexum – eltekintve az említett kivételektől – a jellegzetes terrakotta színt viselte, legtöbbször fehér festett díszítéssel. A Városi-palota mellett áll Dzsaipur másik érdekessége, a Dzsantar Mantar (épült 1728–1734 között), érthetőbben egy obszervatórium, amilyenből II. Szavái Dzsaj Szingh ötöt építtetett akkoriban, hisz ő többek között lelkes és hozzáértő csillagász is volt. A többi Delhiben, Uddzsainban, Mathurában és Benáreszben található, de a dzsaipuri maradt meg a legjobb állapotban. A furcsa küllemű, valahol a futurista szobrok és ősi műszerek között elhelyezkedő hatalmas szerkentyűk egy ápolt kert közepén sorakoznak, és mai napig használják őket, ugyanis képesek húsz másodpercnyi pontossággal mutatni az időt, a csillagok állását, meg a bolygók helyzetét. Mi több, segítségükkel előre lehet jelezni a nyár forróságát, a monszunok érkezését és hevességét, az áradásokat, a várható termést, egyiküket pedig a maga nemében páratlanul a horoszkópok készítéséhez használják. Be kell vallanom, hogy az eszközök működési elve nem igazán érdekelt, elhiszem mindazt, amit nekik tulajdonítanak, a látványuk ellenben, egyenként és külön-külön egyaránt igen megkapó volt. Fővárosról lévén szó, természetesen itt is található uralkodói hamvasztóhely, amelyet még az alapító jelölt ki, és a Gaitor nevet viseli. Ugyanolyan gazdag faragással díszített oszlopok és különleges oszlopfők által tartott számtalan kisebb-nagyobb csatrival büszkélkedő harmonikus épületegyüttest találtunk itt, mint azt az eddigiek alapján már megszoktuk. A kijáratnál egy tetováló művésznő várt, valószínűleg a helyi idegenvezető ismerőse, aki gyors mozdulatokkal mutatta be Nóra kézfején a bonyolult, de jól begyakorolt mintát. Valójában nem a fájdalmas, szúrós, egy életre szóló kézimunkáról van szó, hanem egy viszonylag tartós festésről. Tortadíszítéshez használt krémnyomó kicsinyített másával vitte föl a festékréteget, amely rövid idő alatt megszáradt és akkor egyszerűen lehántotta a kézfejről, alatta pedig ott maradt a nyoma a bőrön. Két útitársnőnk beszélt meg találkát a művésznővel a szállodában, ahol aztán kipingáltatták magukat. Az indiai testfestészet ősrégi és ma is szívesen használják a hölgyek, hisz díszítőkedvük végtelen. A hindu asszonyoknál tapasztalt cicoma vetekedik a nálunk fellelhető divathóborttal, azzal a lényeges különbséggel, hogy nem változik, mint a divat mifelénk. A legszegényebbje is az élénk színű, gyakran sokszínű mintával meghintett, nem ritkán flitteres szárija mellé tucatnyi karkötőt, fülbevalót, sokszor orrkarikát és néhány gyöngysort visel, haját színes csatokkal fogja össze. Szemüket legtöbbször már gyerekkorukban kifesti az édesanyjuk, így természetes, hogy ezt viszik tovább felnőttként is. Annyira feltűnő és érthetetlen volt némelykor az ellentmondás a gyakorlatilag az utcán vagy összeeszkábált sátorban élő, közben rikítóan kiöltözött és felékszerezett asszony életmódja és külseje között, hogy igyekeztem valamiféle elfogadható magyarázatot találni a jelenségre. Azon túlmenően, hogy a hinduk ősi, hagyományos életmódot tudnak magukénak ma is, amelyben – mint a legtöbbjében – a nők lelkesen szépítkeztek, illetve amelyben az ékszereknek vallási és társadalmi szerepük is volt, s valószínűleg ez szól bele a mai viseletükbe is, jómagam hajlamos vagyok más magyarázatot is hozzáfűzni. Úgy gondolom, hogy a külső csín, ami néha még a fonott zsinórok, színes madzagok viseletét is magában foglalja (különösen a nagyon szegények esetében) egyfajta kompenzálást (is) jelent(het). A mostohább sorsúak esetében talán ez az egyetlen, ami valamiféle színt visz a hétköznapokba, a szó minden értelmében: szebbé, gazdagabbá teszi a szinte csak vegetálást jelentő életet, érdekesebbnek, többnek, vonzóbbnak érezheti magát a viselője. A jobb módúak esetén tudjuk, hogy néha a hozományukat viselik magukon, ami az esztétikain túl igen jelentős gazdasági ismérv is. A külcsín természetesen alkalmazkodik az eseményekhez, de tény, hogy az indiai nő – függetlenül attól, hogy szárit, szalvár-kamízt vagy a mi cigányasszonyaink viseletét idéző ghághrát (ráncos szoknya) és csólít (rövid blúz) hord, sétál vagy lépcsőt mos fel – mindig élénk, sokszínű és felékesített. A díszítőkedv nemcsak az asszonyok sajátja. A férfiaknál is burjánzik, de ők nem önmagukat – hisz öltözetük egyszerű és kevésbé hagyományos –, hanem riksájukat, motorkerékpárjukat vagy az autóbuszokat ékesítik fel színes felírásokkal, képekkel, bojtokkal, csillogó papírgirlandokkal. Albert Ildikó [gallery ids="5830,5845"]