Öröklét és mulandóság

Kairó Egyiptomi Múzeuma élmény volt, másodjára is, mégsem szándékozom elidőzni a témánál. A kedvenc képemen kívül, amelyen Tutanhamon és felesége, Aton látható a nap sugarai alatt és a fáraó aranytrónjának a hátlapjáról nézett szembe velem, csak utalok a fáraó már-már unalomig ismert halotti maszkjára és a sírjában talált más kincsekre, melyek mind szépek és mindenki mindenhol foglalkozik velük. A sírja, az egyetlen, amelyet nem ürítettek ki a kincskeresők, a közönséges rablók vagy az amatőr archeológusok, mint a többiek esetében történt, és amelyben a szarkofágja maradt, a Királyok Völgyében található. Ottjártunkkor sajnos nem volt látogatható, de állítom, hogy a többi kárpótolt érte.
Már önmagában a hely különleges. Elég, ha annyit mondok, hogy az ősi Théba (ma Luxor) nekropoliszáról van szó. Ide temetkeztek az i. e. 16–11. század között Egyiptom fáraói és jelentős nemesei. Mert az örök nyugalmat arrafelé is a föld alatt találta meg a halandó, ilyen szempontból a piramisok kivételt jelentettek. A szinte eredeti állapotban megmaradt, bár kiürített sírok, megőrizték gyönyörűen díszített falaikat, melyeken végig a hosszú folyosón, mely a sírkamrákhoz meg szentélyekhez vezet és ezekben a termekben is, végig hieroglifákkal és csodás alakokkal díszítettek, melyek történeteket és isteneket meg családtagokat örökítenek meg. Ezek őrizték a szarkofágokat, melyekben a jól konzervált, akkor is, most is, másért-másért értékes múmiák feküdtek.Nem véletlenül létezett a mitológiájukbanAnubisz, a halál, a mumifikálás és balzsamozás istene.
Külső megjelenésében a völgy leghatásosabb épülete a még mindig csak részben előásott csoda, a sziklák alján, hatalmas oszlopcsarnokból álló Hatsepszut temploma.
És ha már a halottakhoz kanyarodtam, hadd említsem meg, miközben búcsút veszek írásban Kairótól, az itt található Holtak városát, mely tulajdonképpen a metropolisz temetője, ahova már a 13. századtól temetkeztek minden rendű-rangú emberek. Hét kilométer átmérőjű terület, benne kripták, templomok, kápolnák. Ide költöztek a múlt század közepétől kezdődően azok, akik nem tudtak semmi más fedelet szerezni a fejük fölé. Az élet arrafelé is úgy folyik, mint máshol. A nyomor mindenhol – a városszéli gettóban vagy a temetőben – mind egyforma. Ma a kormánynak van valamiféle gettófelszámolási programja: letarolja a nyomornegyedeket, a bádogvárosokat és lakóit városszéli panelekbe költözteti. Ám a Holtak városa egyrészt túl nagy, másrészt mégiscsak temető. Bár ez utóbbi nem biztos, hogy a lerombolása ellen ható szempont. Ha ma egyáltalán bármiben is szempont.
És végül a főváros utolsó érdekessége. Bevallom, magam is csak ott tudtam meg: itt található a világ legrégebbi egyeteme. A 975-ben alapított iskola úgy működött, mint a később egyetemként létrehozott intézmények.
Miközben írásban elhagyom Kairót, hogy a Nílus forrása felé vigyem olvasóimat, muszáj megemlítenem, ami régóta foglalkoztat: vajon mi tetszik nekem Egyiptomban, mi teszi annyira vonzóvá az ősi emlékeit? Biztos, egyértelmű és kimerítő válaszom nincs. Talán két dolog magyarázhatná. Egyrészt az a különös szépség, amely a hatalmas méretek, gigantikus oszloperdők, erődnyi falak, és az azokat rendkívül finom, aprólékos, mindent elborító díszítések, lényegében írás, között feszülő különös, művészi ellentmondás jelent. Másrészt egy másik meghökkentő ellentét, mely a sivatag végtelen pora, esetleg sziklái, állandóan változó formái és az építmények kihívóan időtálló volta között van. Tény, hogy Egyiptomban állandóan egyik ámulatból a másikba estem.
Kairóból most hadd repüljünk az ország legdélibb városába, Asszuánba. Ősi város, mely azonban napjainkban inkább a hatalmas gátjáról ismert, amely a világ egyik legnagyobb tavát, a Nasszer-tavat hozta létre. Az óriási gát, amely akkoriban Egyiptom villamos energiájának a felét állította elő, áldozatokat is követelt.
Az ott található Philae szigete volt az Izisz kultusz központja volt. Az Ozirisz-mítosz az egyiptomi hitvilág jellegzetes, egyik legjelentősebb alaptörténete. Ozirisz isten Egyiptom első uralkodóinak egyike volt. Mint mindenfelé az uralkodók családjában, az uralomra vágyó testvére, Széth megölte, miszlikbe vágta, és elfoglalta a helyét. A történet külön pikantériája, hogy Ízisz, Ozirisz testvére és egyben felesége. Különlegességét, valódi természetfeletti voltát pedig az is bizonyítja, hogy Ízisz, mikor megtudja a történteket, összerakja és életre kelti férjét, majd gyereket nemz vele. Így születik meg Hórusz, akit rejtegetve nevel fel, és aki hosszas küzdelem után legyőzi Széthet. Az együttes másik érdekessége, hogy itt, a Hadrianus-kapun láthatók az utolsó ókori hieroglifák, i. sz. 394-ből.
A sziget sorsa hasonlatos volt a mi Ada Kalehnkéhoz. Az első (1898–1902) asszuáni gát építésekor részben, majd a Nagy Gát (1960–1971) építésekor a teljes elmerülés fenyegette a két és fél ezer éves együttest, ezért áttelepítették a közeli Agilika-szigetre, mely nyolcéves munka után (1972–1980) az eredeti hű mása lett. Hatalmas komplexum, gyönyörű, levelekkel díszített oszlopfőkkel.
A történet ismétlődött Abu Szimbel két csodálatos, sziklafalból kifaragott temploma esetében. Őket is a Nasszer-tó fenyegette elnyeléssel a hatvanas években, ezért az eredeti helyüktől 210 méterre és 65 méterrel magasabbra helyezték át őket. A rendkívül, számomra legalábbis lenyűgöző épületeket i. e. ezerháromszáz évvel építtette II. Ramszesz. Az elsőt, a nagyobbat a birodalom legfontosabb isteneinek, thébai Amonnak, memphiszi Ptahnak és a héliopoliszi Ré-Harahtinak, a kisebbet Hathor istennőnek szentelték. A valóságban ellenben az előbbi Ramszesz, az utóbbi pedig felesége, Nefertiti tiszteletére készült és a homlokzat óriási szobrai is őket jelenítik meg. Az első homlokzatát 1813-ban a svájci Johann Ludwig (Jean-Louis) Burckhardt (1784–1817) fedezte fel. A svájci többnyelvűség hatására használjuk többféle írásmódban a nevét. Ő volt az az európai Kelet-kutató, aki – lehet, hogy meggyőződésből, lehet, hogy egyéb, gyakorlati-tudományos meggondolásból – áttért az iszlám hitre, és ily módon, a megfelelő öltözetet is használva, bejuthatott azokra a rejtett vagy tiltott helyekre, ahova európai kutató különben nem. Ily módon járt Petrában, amit a beduinok a hagyomány szerint itt elrejtett kincsekért óvtak a világ szemétől; Mekkában és Medinában, a két legfontosabb iszlám zarándokhelyen, majd Kairóban és Núbiában. Az egyiptomi fővárosban a bürokratikus útvesztőket járva kapott vérhast, amely végzett vele. Ám addig újraajándékozta az emberiséget néhány csodával.

Albert Ildikó