Az öregekre szükség van, hisz belőlük sarjadt a fiatal nemzedék, a növekvő, virágzó, termést hozó ifjú ágaknak időtálló, terhet cipelő törzsei. Tiszteld a kort! Míg a fiatalság a gondtalanság, addig az öregség a megfontolás és a bölcs belátás ideje. Isten maga rendelte el választott népének az öregek tanácsát, amely hetven tagot számlált. A Római Birodalomban is az állam élén jelentős szereppel bírt az öregek tanácsa – a szenátus. Ma ezzel szemben azt hallom: fújd el a port! És el is fújják, pedig egyszer mindenki megöregszik… Az öregedés egyik biztos jelen, amikor önmagában és önmagával kezd beszélgetni az ember. Ezt a furcsa jelenséget az váltja ki, hogy hiába tekintget maga köré, nincs akivel megossza gondolatait, akivel felidézze az ifjúkor boldog és szomorú emlékeit. Több lesz az ismerős a temetőben, mint a városban, s mert a temető messze van, a halottak pedig nem beszélnek, egy nap az idős ember azon veszi észre magát, hogy elképzelt barátaihoz, ismerőseihez szól, elmondva mindent, ami szívét nyomja, felidézi múltját, örömét, bánatát, fájdalmát. S közben kéri, hogy ne csak nézzenek rá, hanem lássák is meg végre. Az ő nevükben kérek minden fiatalt, hogy szakítsanak időt meghallgatásunkra, beszélgessenek velünk! Ha ezt meg tudjuk tenni, kevesebben lesznek azok, akik önmagukban és önmagukkal beszélgetnek, ugyanakkor több lesz a boldog idős ember, mert gondolatait megoszthatta másokkal, kibeszélhette magát. Életedet tehernek tekinted, mert bajokkal van tele, hasonlítasz ahhoz, aki gyűlöli a nyarat, a nyári nap melegét és simogatását, reggelenként hallgatni a madarak énekét. Érdemes szembenézni önmagunkkal, az idő múlásával, mert az évek repülését megállítani nem lehet. A test öregedését és az ezzel járó bajokat, nyomorúságot tudomásul kell venni. Nem a gyengén látás, a süketség, a kéz- és lábremegés az, ami teherré teszi az életet, hanem az, hogy egyedül maradtam! Nincs aki meghallgasson, munkámat nem igényli senki, nem figyel rám senki. Ezért teher az életem, ezért nem akarok élni! – tartják némelyek, s ezzel az önsajnálat súlyos betegségébe esnek. Ifjúkori ruháidat, képeidet vedd elő nyugodtan! Mondd el magadnak: szép, csinos, ügyes voltam! Mi lett belőlem? – kérdezd, s ne az önsajnálat, hanem az önbecsülés szavaival válaszolj: Istennek hála, megöregedtem, hajdanán fekete hajam hófehér lett, sima arcom ráncossá vált, járásom bicegőssé, de mindezek ellenére élek, van hol lakjak, vannak, akik szeretnek. Mindezt köszönöm Istennek! Kívánom minden kedves idős olvasónak, hogy szívlelje meg az apró tanácsot: az önsajnálatból támadjon fel önbecsülése. Olvastam valahol: „Naponta újraélek örömet, bánatot, / Elém tolulnak sorra a rég letűnt napok. / Mily gyorsan telt az élet – s már semmi sem enyém, / Ezt a keserű leckét rég megtanultam én!” Darvas Dezsőné Marika néni, Tusnádfürdő [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box