Udvarhelyiek egy csoportja látta a szörnyet, amiről vagy akiről mindmáig nem tudni, miért épp abban a tóban telepedett meg. A parton egy ősrégi vár romjai feküsznek el a végtelen idő múlásában, ami nincs hogyan múljon, épp mert végtelen. A várat persze nem romnak építették, első lakója egy fiatal nemesember volt, aki, mert fiatalság halálos bohóság, mindenképpen meg akart küzdeni a szörnnyel, legyőzni, és a levágott fejet elvinni a közép-angliai grófság legszebb asszonyának. Még akkor is, ha a csodaszép teremtés tisztességét szeméremöv óvta, a kulcs pedig a férjnél volt, aki a Szentföldre távozott immár egy esztendeje. Még volt valami abból a korból, amikor a lovagok megvívtak egy női zsebkendőért, ami véletlenül lelibbent a lovagi tornán a páholyból, egy szalagocskáért, amiért meg is lehetett halni. Hol voltak még azok az idők, amikor Cromwell puritánjai tűzzel-vassal kikényszerítik a polgári újkort, ami természetesen a sötét középkor és az ilyesfajta lovagiasság halálát jelentette. Ott ültünk, így mondtuk, udvarhelyiekül a tó innenső partján, mert az átellenes mindig a túlsó, és ebben nincs pardon. A túlsón nem ülhettünk semmiképpen, mert akkor magunkat vesszük észre leghamarabb, és nem a szörnyet. Az innenső mint határozószó, mindig velünk vándorol, akárhova is menjünk, következésképpen minden más: a világmindenség, a világ a túlsó fogalomkörében jelenik meg. Körbeülnénk a tavat, csak túl kevesen vagyunk. Ide még a tíz vagy tizenkilenc híján huszonnyolcezer városlakó (tán ennyien vagyunk otthon) sem sok, a Loch Ness-i rejtély messze túlnövi Udvarhelyt, egész Székelyföldet, ezzel csak azt mondtam: japánok, kínaiak, hinduk és afrikaiak között ülve várunk, amire több száz éve a világ is, de úgy látszik, hiába. A világban pedig minden megtörténhetett időközben, csak ez nem. Mostanig legalábbis. A fekete kontinenst kifosztották a fehér gyarmatosítók, ezért most Afrika visszaveszi és elfoglalja az öreg kontinenst, nem hagyja, hogy ez az utolsó nemzedék békében haljon meg, abban a hamis tudatban, hogy minden úgy folytatódik, ahogyan és amibe beleszületett. A világ már rég nem olyan, amint elképzeltük, és ezt a közhelyet se tudjuk feldolgozni. Európa boszorkányűző máglyáinak hamuját rég szertehordták az esők meg a telek, huszárlovak, majd tankok taposták a földbe. És mégis ez az egész csak akkor semmisül meg, ha mi is. Tudatunk, és minden, ami benne van. Márpedig minden benne van, még önnön megsemmisülésünk megsejtése is. A legutolsó parasztban nemkülönben, aki mit sem tud kezdeni vele. Neki a kenyér törvénye volt fontos mindig, az éjfél utáni, kakasszó előtti ölelkezés, amiből megszületett a modern nemzet, és ami a létezés folytonosságának alap- és egyben főművelete történelmünkben. Meg kellene már jelennie annak a dögnek, ezt lazán mondja valaki csoportunkban. Mind között a legfegyelmezettebbek a japánok, csoportjuk sokkal nagyobb, mint a mienk. Nem zajongnak, nem kacarásznak, szó sem hallik. Mindannyian a vizet nézik, mintha elhinnék a csodát, a fantasztikumot. A horrort, hogy a rejtélyes valami felborítja a szerelmesek csónakját, az áldozatok pedig, akiket mindenki gyászolt a faluban, mert istenem, olyan szépek voltak, annyira egymáshoz illők, többé nem kerültek elő. Soha! A temetőben pedig két üres koporsót eresztenek le a gödörbe, mindkettejük nevét felírják a kőre, s hogy mikor születtek, és mikor nem haltak meg, mert ameddig a holttestek nem kerülnek elő, addig a halál is tanácstalan. A japánok Nikonjaik és Minoltáik mögül várják, mert világért se szalasztanák el a nagy pillanatot. Lehet, hogy csak villanásnyira bukkan fel a szörnyeteg, és aztán megint eltűnik ötszáz, az is lehet, ezer évre. Ettől függetlenül a turisták a következő ötszáz vagy ezer évben is feszült figyelemmel lesik a víz tükrét, és amikor a busz előáll, az idegenvezető is bejelenti, indulás tovább, csalódottan hagyják abba. – Ott, né, megmozdult valami! – kiált fel hirtelen az egyik udvarhelyi. Tiszta szerencse, hogy rajtunk kívül senki nem tud magyarul, mert akkor lebőgünk, le bizony. Mert lám, a vízen, nem is olyan messze a parttól körök gyűrűznek hangtalan felénk és a tó közepéig. Én viszont azt is látom, hogy egy fecske borzolta meg szárnyával a palaszürke víz felületét, ami megmoccant, mintha valaki a mélyből érintette volna meg. – Úgy megennék most egy hamburgert – nyávogott egy angol fiatalasszony, aki legalább hét hónapos terhes volt. – Nézz körül, hátha árulnak valahol. Ezt a férjének mondta, megyek, szvíti, válaszolta a lévendő apa, körbefutom a tavat. Azzal eltűnt. Ha beváltja ígéretét, és valóban megkerüli Loch Ness-t, minden bódé bezár, és aztán újranyit és megint bezár, sőt már a halidénynek is vége, és egészen biztos, hogy megszületik a gyermek, de ő még mindig fut azért az átkozott hamburgerért. Az anya pedig büszkén mosolyogva öleli át szerelmük gyümölcsét, aki nemsokára járni is tud már, ők pedig, ha nem is szemlátomást, ám mégis öregedtek, mert hát ilyen az élet, és csak az emberi történelem rövidzárlataiban olyan, sőt amolyan. Úgy eluntuk magunk a várakozásban, hogy a pokolba kívántuk a szörnyet (rossz húzás volt, mert ott lakott, csak ez most nem jutott eszünkbe), akár az idegenvezetőt, aki kihajtott bennünket a tópartra. Legeljetek csak, báránykáim. Ám ebben a pillanatban a víz pontosan a tó közepén bugyborékolni kezdett, és úgy zubogott, mint amikor lágytojást főz magának az ember. A japánok, ha lehet, még csendesebbek lettek, fotógépeikkel megcélozták a már forrásban levő pontot. Mi izgalmunkban pont az ellenkezőjét műveltük, táskát, fényképezőgépet ledobva rohantunk a csekély ereszkedőn a vízhez, közben kiáltoztunk nagy izgalmunkban. Ott van, ott van, gyorsan! Hogy ez a gyorsaság igazából mit jelentett, senki nem tudta. Gyorsan egy hálót? Egy szelfit? Még mielőtt letámad minket és felfal? Gyorsan egy gépfegyvert? Loch Ness közepén most pontosan az történt, ami megbízható források szerint utoljára kétszáz évvel ezelőtt: előbb egy eléggé nyújtottan ovális hüllőfej jelent meg, és ez a fej feltűnően kicsi volt a test nemsokára látható és jobb híján csak sejthető méreteihez képest. Olyan huszonöt-harminc méter hosszú lehetett a „beste féreg”, a szinuszgörbék alsó hurkait nem lehetett látni, a felsőket igen. Úgy nézett ki, mintha a testet ollóval elvágták volna közvetlenül a víz felszíne mentén, és a látható félkarikák mégis tökéletes szinkronban működtek, akárcsak az úttörővasúton a foghíjas kocsik az egyre apadó jövő nemzedékkel. Igen, egyetlen parancsra mozdult engedelmesen. Amikor magunkhoz tértünk, mintha megkísértett volna a kritika kételye: hátha ezek a kurva skótok (szó szerint így mondtuk, holott másként is mondhattuk volna, vagy sehogy) valami holografikus módszerrel elővarázsolták a képet. Nem a szörnyet, mert az rég nincs már, vagy nem is létezett soha. A történet hitelét felülírja a turizmus. A pénz. Érdekes, hogy a hinduk meg a Tarzan-filmek rajongói szerint Ká jelent meg életnagyságban az égtől és földtől elválasztott vizeken. Az inkák és aztékok leszármazottai a felülmúlhatatlanul nagy és vérszomjas kígyóistent látták, akinek, akárcsak régen, most is némi emberáldozattal kell elnyerniük jóindulatát. Én nem tudom, mit láttam, amikor mindenki árnyalatnyi vagy annál sokkal több, mondjuk hit- vagy hiedelemtörténeti okokkal magyarázhatóan, más-mást. Igen, ahány nemzet volt a parton, annyiképpen reagálták le a jelenést. Szent Kolomba körülbelül ezerötszáz évvel ezelőtt az alvilági gonoszt látta e fekete és baljósan csillogó testben, ami megegyezett a kora középkor vallási világképével, és ennek megfelelően bánt is el vele: imáival és a kereszt jelével meghátrálásra késztette, visszaűzte oda, ahonnan jött. A szörnyeteg ijedtében nem settenkedett fel többé, állítólag csak kétszáz évvel ezelőtt. És persze most. Az amerikaiak, ugyanis a terhes asszonykával és a boldog férjjel egy teljes kollégiumi osztály látogatott az Óvilágba, rendületlenül rágóztak tovább, cseppet se érdekelte, hogy mi történik a tó közepén. Dö monszter? Jú á ö lájer, ö ful, dú not ággödésen, plíz! A nagyon vallásos latin-amerikaiaknak állítólag a Megváltó is megjelent, ujjának egyetlen mozdulatával ismét csodát tett: intésére a szörny egy jó percig elheveredett a gyenge hullámzásban, mint egy óriásgiliszta a forró aszfalton, úgyhogy pompásan lehetett fényképezni. Az angol és más királyságok alattvalói természetesen nem ugyanazt látták, mint az európai köztársaságok polgárai. És nem úgy értelmezték. A monarchistáknak a nesszi a középkori harci lobogók címerállata volt, hol az ellenség? felkiáltással kezdtek csatarendbe állni, hogy aztán lándzsát szegezve támadjanak. Én a kígyót kígyónak láttam. Mérsékelt égövi posztszocialista államunkban legfönnebb kövi viperák, de leginkább ártalmatlan vízisiklók fordulnak elő. A csodákkal pedig rég leszámoltunk, úgyhogy a pár percnyi izgatott rohangálás után, ami inkább a hihetetlennek szólt és nem a csodának – a csoda ugyanis hit a hívőknél, ezért minden bizonygatás nélkül el kell hinni – már csak azon gondolkodtam, hogy ebédre a paszuly- vagy a zöldborsókonzervet bontsuk fel. Ami engem illet, minden további nélkül elmondhatom, hogy ez a valódi, tán a modern fizika törvényeivel és berendezéseivel láthatóvá tett bibliai mítosz a paradicsomi megkísértés történetéhez vezetett vissza – Ádám, Éva és az az álnok kígyó –, és azóta azt is tudom, hogy sajnos nem vagyok halhatatlan.

Fotó: sovidekhegyalja.ro