A nyolcadikosok záróvizsgája és az érettségi vizsga határozza meg ebben az időszakban a diákok, szülők és a pedagógusok legfőbb beszédtémáját. A ma kialakult helyzet azonban nem vonatkoztatható el a térség oktatástörténetétől. Az alábbiakban Salamon Ferenc Oktatástörténeti régészkedés Háromszéken, 1948-ig című, a sepsiszentgyörgyi gondozásában megjelent kötetet ismerteti dr. Málnási Ferenc kolozsvári nyugalmazott magyartanár.

„Mert amelyek régen megírattak, a mi tanulságainkra 
írattak meg.”
(Kisborosnyó egyházi jegyzőkönyvéből, 1866.)

Vaskos, majdnem 400 oldalas kötetet lapozok mohón, egyre fokozódó érdeklődéssel. Anyanyelvoktatásunkat érintő, a háromszéki iskolázás a 16. századtól a 20. század közepéig terjedő eseményeit kutató dokumentumgyűjteményt. Száraznak tűnő, de mégis élvezetes olvasmányok, melyek közös múltunkba engednek bepillantást, az ismeretátadás és ismeretszerzés folyamatára, az oktatásszervezés társadalmi és politikai körülményeire, a hajdani tanítók és a tanulók életkörülményeire, Gárdonyi Géza és Móra Ferenc írásaiban bemutatott világába…
A szerkesztő, Tulit Ilona meleg, ajánló sorai után a szerző bevezető gondolatait, vallomását olvashatjuk, aki édesapja nyomdokain indult el, folytatta oktató-kutató munkáját, s mindjárt az első fejezetben – A nemzet napszámosai – Berecz Gyula, M. Székely János, Gyöngyösi István, Eötvös Károly Lajos, Coroi Artur könyvei, valamint más neveléstörténeti írások alapján bizonyítja azt a tényt, hogy Háromszéken már a reformáció előtt korban voltak plébániák, ahol oktattak is: Hídvégen 1429-ben, Gelencén, a 15. század elején, Uzonban 1464-ben… Hiszen a ministráló fiúk megkérdezhették, mik azok a vonalak, fura ábrák, abban a szent könyvben, amiből olvas a plébános úr…

Otthon, a bapója megmutathatta neki, hogyan kell egy botra különböző jeleket vésni, róni, melyből az ősi székely-magyar írás betűi kerekednek ki… S a plébános emlékezett a saját gyermekkorára, s leültette a kis nebulót, faragott egy lúdtollat, belemártotta valami fekete lébe, vonalazott egy lapot s megmutatta hogy kell írni a O, az A, a b betűt… Adamikné Jászó Anna írja le a hajdani schola iskolásait, akik „főmegyen a szára, jobbra a pofája, bő…” szavak kíséretében rótták a betűket…
Talán így kísérte 1658-ban János deák, 1662-ben Rácz Mihály és sok-sok társa, oskolamester, rector, énekvezér, tanító, deac, diák, néptanító, magiszter…, az évszázadok folyamán a tudomány első lépcsőire lépő tanítványait… Sorsukról Kazinczy Ferenc, Bod Péter, Táncsics Mihály és mások írásai nyomán kaphatunk képet, s „a nemzet napszámosa”, „a templom egere” állandó jelzős szószerkezetek mellett dokumentumok sora bizonyítja, hogy a papnak alárendelt, írástudó férfiak voltak, oktattak, végrendeleteket, leveleket fogalmaztak, s mellékjövedelmek után néztek.
Salamon Ferenc jegyzőkönyvek alapján idézi a minimálbér összegét: rendes tanítónál 300, a segédtanítónál 200 forint évi illetmény volt. Még 1886-ban is egy tanító felteszi a kérdést: Lélek, lélek, de hát miből élek? A szerzővel együtt én is „könnybe lábadt szemmel olvastam Nagybacon egyházi levéltárában Keresztes A. Sámuel „főmegyebíró” beleegyezését 1871-ben, miszerint „a mester az iskolába felvitt, s el nem tüzelt fát… naponta hazavihette”.
A tanítói fizetést a díjlevél szabályozta, ez helységenként és iskolánként változott, s egy 1717-ben keltezett kézirat 12. pontja szerint: „a kepéből és az oszporából mégyen a Papnak 2/5 rész, a Mesternek pedig 1/3 rész”.
(A kepe, a tanítót megillető természetbeni jövedelem, melyet a gazdák adtak össze a tanító javára, értéke 339 forint 65 krajcár.) A nyugdíj sem segítette őket, a néptanító ötévi szolgálat után csak végkielégítést nyerhetett, az állami nyugdíj tíz év szolgálati év után negyven százalék, azaz minden száz korona után negyven korona..
Az Iskolai rendtartás című második fejezetben mégis azt olvashatjuk, hogy a Tarnóczy Sebestyén vezette iskolában olyan rendtartás szövege maradt ránk, amelynek utasításai ma is követendő példaként állhatnának tanárok és diákok előtt, s 27 pontban sorolja a diákok kötelezettségeit – „köszönnyen, imádkozzék, szorgalmatosan tanull(j)an az ő leckéit, magaviselése legyen szépmódjával, a mestere híre nélkül sehova se mennyen kérezetlen, ellen(ke)zést senki ne indítson, ne panaszolkodjék” – igaz, egy szabályt ma sem fogadnánk el: „senki magyarul ne szóljon büntetés terhe alatt”, mely szabályt Mikes Kelemen is elítélt. Rendelések sora maradt ránk, hogy a szülők gyermekeiket az „oskolába való járástól testi büntetés fenyítéke alatt eltartóztatni ne merészeljék”, „az oskolamesterek szorgalmatosan és értelmesen, cél szerint tanítsanak, a deák nyelv tanításával a gyermekeket ne kínozzák…”
1745-ből származik a diákok tanulmányi előmenetelét értékelő okirat – eminens, primae, secundae… 
S a tanítók munkáját elismerő, értékelő feljegyzések is maradtak például Köpecen, 1776-ból, Erdőfülén 1864-ből. De a diákot, tanítót lehetett és kellett fenyíteni vagy büntetni (Nem mint manapság, mikor csak a pedagógus a hibás, a diák nem!), s a szerző „sokoldalú” büntetést sorol fel: dorgálás, szidás, szamárpad, sarokba állítás, térdepeltetés (kukoricára, borsóra), asztal alá ültetés, körmös, tenyeres, pofon, nyakleves, nádpálca, tintaleves, papirgaluska ebéd… Az „iskolavigyázók” pedig a tanítókat, akik nem feleltek meg hivatásuknak, elbocsátották…
Salamon tanár úr könyvéből a harmadik, Tantárgyak és tankönyvek című fejezetben a megjelent tantervek alapján részletes beszámolót kapunk a vallástan, magyar, mennyiségtan, történeti tárgyak, természettudományok, ének-zene, rajz, testgyakorlás tanításáról, a használt tankönyvekről…
A negyedik – Iskolaügyek – fejezetben az iskolaszék (felekezeti iskolák vezetőtestülete, élén a plébánossal, lelkésszel) működéséről, az iskolaépületekről, az iskolák felszereltségéről, tanszermúzeumról, az iskoláknak szánt adományokról, árvaházakról számol be a szerző.
A Közösségszolgálat cím alatt Salamon tanár úr az egyháziak és tanítók hitvallásaiból idéz szívhez szóló szavakat, mondatokat, a hit, az erkölcs, a felelősség és az oktatás-nevelés összefonódását mutató dokumentumok alapján: „A mi világunk az, melynek drágább kincse, tündöklőbb ékszere nincs a gyermeknél…”, „Az ifjúság lelke nem edény, melyet meg kell tölteni, hanem oltár, melyen lángot kell gyújtani.” (S a sort folytathatnánk… Engem még egyetemi hallgatóként dr. Debreczi Sándor professzor úr bátorított ez utóbbi szállóigével). A tanügy szolgálatában írók-tanítók írásaiból olvashatunk válogatást, de korabeli jegyzőkönyvek szerint egészségügyi előadásokat tartottak állomáshelyükön, s gazdag irodalma van – a legrégebbi 1591-ből –, hogy a tanítók faiskolákat vezettek, gyümölcstermesztők voltak, tanfolyamokat szerveztek, s jelenleg megyénkben nem lenne annyi gyümölcsöskert, ha eleink nem gondoskodtak volna erről – vallja a szerző.
De újabb fejezet, Testületek cím alatt, háromszéki tanítótestületekről számol be: 1663-ban Hamburgban, 1761-ben Pozsonyban, s a Kárpát-medencében 1847-ben a tanítóegyletek száma tizenhat, s 1852 késő őszén – elsőnek – az orbai református egyházmegyében Veres Sándor zágoni, Barabás Samu papolci és Salamon Mózes egerpataki néptanítók hoztak létre egyletet. Tevékenységükről 12 oldalon számol be a szerző, majd a tanügyben dogozó nőkről szól, az állami elemi népiskolai tanítónők névjegyzékét közli a kinevezés sorrendjében, hírt ad a Kézdivásárhelyen 1745-ben alakult Mária Kongregációról, hitbuzgalmi egyesületről, valamint a mindmáig nem kutatott ifjúsági egyesületekről, amelyek a szerző számára „közösségformáló tömörülések – nekünk, elnyomásra ítélt magyaroknak – történelmi gránitszikladarabok, amelyek létét a hivatalos önkény minduntalan el akarta feledtetni…, tevékenységüket sorvasztották, tűzzel-vassal akadályozták, írott szóval sértegették…, ám a szervezet tudatformáló ereje (a nyomás alatt) lépten-nyomon megmutatkozott: magyarul énekeltek, magyar színdarabokat tanultak és adtak elő, magyar filmet néztek, magyar felolvasásokat tartottak, s egyetlen bűnüket nem tudták véka alá rejteni, mármint azt, hogy magyarnak születtek!” A 10 oldalnyi szöveg után még mindig van miről hírt adni: daloskörről, dalkörről dalkarról, kórusról, zenekarról, amelyekben a tanítóság derekasan részt vett. S még mindig van miről beszámolni, az iskolai színjátszásról, mely évszázados hagyományokra tekint vissza, Erdélyben is a 16. század közepéig vezethető vissza a hajszálgyökerei, mind a katolikus, mind a református iskolákban. (A RMIL II. kötete az „iskolai színpad” címszónál oldalakon keresztül (426–440) ír a témáról.)
A Könyvszeretet Háromszéken című fejezetben 32 oldalon sorolja a szerző azokat a falvakat, ahol könyvek, páratlan értékű kéziratok őrződtek meg, (sajnos pusztultak is: tűzvész tűzvészt ért, háborúk, s a gondos gyűjtőmunkát gondatlanság s nem utolsósorban állami utasításra, „biztos megőrzés” céljából lefoglaltak, megtizedeltek könyvtárakat), a tanítói könyvtárakban, az ifjúsági könyvtárakban a népiskolai könyvtárakban, a népkönyvtárakban, a tanítóegyletek könyvtáraiban, a kaszinókönyvtárakban, az olvasóegyletek könyvtáraiban, a gazdakörök könyvtáraiban, a dalkörök könyvtáraiban, a hitelszövetkezetek könyvtáraiban, a Sepsiszentgyörgyi Református Egyházmegye papi-tanítói könyvtárában…
Az oktatás és politika mindig is kapcsolatban állt, 1600-ban, Terncsénben latin nyelven fogalmazták meg az első iskolai törvényt, 1621-ben pedig a pataki iskola kapott törvénykönyvet. Az Oktatás és politika című fejezetben rövid történeti áttekintés után Salamon tanár úr az oktatáspolitika és nemzetiségi kérdést tekinti át (kitér a román nemzetiségi iskolaügy kérdésére is) 1918-ig, s utána az 1948-ig tartó folyamatos, megoldást kereső, de azt soha nem találó oktatáspolitika történetét vázolja: a kiépített magyar iskolahálózatot román nyelvűvé tette, a tanítókat hűségeskü tételére kötelezte, az iskolák földjét elvették, az állami segélyt nem folyósították, „kultúrzónát” létesítettek, az iskolában nem volt szabad magyarul beszélni… „Lélek romboló és lélek erősítő kronológiát” olvashatunk az oktatást érintő eseménysorról 1918–1948 között.
A Tanítói arcképcsarnok című fejezetben 14 pedagógus képét rajzolja meg, akik előttünk jártak, példamutató magatartással. Sepsiszentgyörgy vázlatos oktatástörténete, a Nagy Mózes Főgimnázium 1680–1948 közötti igazgatói és tanári névsora, valamint az 1907-ben érettségizett tanulók névsora következik a Függelékben. A kötet összeállításához felhasznált gazdag irodalom, lexikonok, évkönyvek, vezérkönyvek, tankönyvek, tanügyi periodikák, levél- és irattárak felsorolása következik, román, angol és francia összefoglaló és 68 kép (jegyzőkönyv, oklevél, bizonyítványok, dalkör jelvénye, emléktábla, meghívók, adománylevél, népiskola alaprajza, tankönyvek képe, könyvajánlat…
Köszönjük Salamon tanár úr könyvét, melynek szövegei az oktatásra vonatkozó új ismeretekkel együtt a régi nyelv ízeivel is megajándékozzák az olvasót: schola, oskolamester, rector, magiszter, praeceptor, dijlevél, magtárgondnok, könyvtárőr, énekvezér, normaiskola, szamárfüzet…
Egyetértek a tanár úr vallomásával: „Nem véka alá rejtett célom ezzel a kiadvánnyal az, hogy szeretett Háromszékem minden lakója ismerje meg és vegye birtokába e gazdag lelki és szellemi örökséget, mely soha, senki által – még újlatin felfogással s pedagógiai történelemhamisítással – el nem tulajdonítható, el nem orozható. E munka aprólékos, megbízható, szabatos és ferdíthetetlen történelem. A mi történelmünk!”

Ámen! Úgy legyen!