András Ignác 1993-tól iskolaigazgatóként tevékenykedik a Kászonokban, ám pedagógusi pályafutása sokkal korábban kezdődött. Az elmúlt évtizedekben nemcsak a fiatalok nevelésével foglalkozott, hanem helytörténeti íróként a hagyományokban, népszokásokban gazdag tájegység múltját is tanulmányozta. András Ignáccal minap a kászonújfalvi iskolában beszélgettünk. – Közel harminc éve tevékenykedik iskolaigazgatóként. Milyen kihívásokkal találkozott az elmúlt évtizedekben? – Valóban közel harminc éve vagyok iskolaigazgató, de pedagógusi pályafutásom még korábban kezdődött. 1979-ben itt kezdtem az oktatást Kászonújfaluban, akkor külön iskola volt. 1981-től 1984-ig nevelési aligazgatóként folytattam pályámat, majd elküldtek Feltízbe, akkor ott is külön iskola volt, ott igazgató voltam, aztán Jakabfalván szintén, az 1989-es változás után az altízi iskolánál. 1990 őszétől ’93 szeptember elsejéig a megyei Táborigazgatóság vezetője voltam. Ebben a közel 30 évben minden volt. 90-ben elvállalni ezt a feladatot valóban nagy kihívás volt. Egyrészt azért, mert én voltam akkor a megyében a legfiatalabb, most lassan én vagyok a legöregebb iskolaigazgató. Másrészt azért is volt nagy kihívás, mert a 80-as években az volt az oktatáspolitika, hogy román anyanyelvű tanárokat helyeztek ide, akik a változáskor mind elmentek innen, és az iskola szakember nélkül maradt. Akkor úgy próbáltuk folytatni a megkezdett tanévet, hogy megkerestük az érettségi diplomával rendelkező embereket, akik elvállalták a tanítást. Aztán lehetőségek nyíltak látogatás nélküli külföldi és hazai továbbtanulásra, és ma már elmondhatjuk, hogy majdnem száz százalékban szakemberek tanítanak iskoláinkban, annak ellenére, hogy Kászon elég zárt vidék. Akkor főleg a helyieket biztattam, hogy menjenek és tanuljanak, így iskolánkban minden szakember majdnem kászoni. Kevés az ingázó, és azoknak is kászoni kötődéseik vannak. Például az aligazgatónőnk Csíkszeredában lakik, de az édesanyja kászonújfalvi, az egyik testnevelő tanár is Csíkban lakik, de az édesanyja kászoni. Egy másik kihívás, ami volt és még mindig nem értünk a végére, azazhogy az összes iskolaépület-rendszer elég lepukkant állapotban volt. Közben az egyházak 2004-ben visszakaptak épületeket, azokkal majdnem semmit nem lehetett kezdeni, a kivételt az újfalvi iskola képezte. Ft. Fábián Dénes plébános szolgált itt, ő rögtön meglátta azt, hogy az iskolát – függetlenül attól, hogy egyházi épület volt-e vagy állami épület – a gyermekekért építették, és felajánlotta, hogy 49 évre bérbe adja, ami még 1875-ben épült egy olyan iskola helyére, amelyet a 48–49-es forradalomban a visszavonuló oroszok leégettek. Például ez az egyik bizonyítéka, hogy az újfalviak nem árulták el a nyergestetői csatát. Ezt azt iskolát aztán 2009-ben felújítottuk. Az altízi iskola 1979-ben készült el, azt is fel kellett újítani. Szerencsénkre, hogy a Ceaușescu-rendszerben több nyugati falu testvértelepülésként Kászont választotta. A ’89-es változás után meglátogatott az egyik svájci testvértelepülés küldöttsége, és ők nagyon jól rájöttek arra, hogy nem használt ruhát kell hozni, hanem valami mással kell segíteni. Így hozzájárultak mind az altízi, mind az újfalvi iskola felújításához. Aztán amikor az egyház visszavette a feltízi iskolát, elkezdtünk építeni egy iskolaépületet, ami jelenleg félkész állapotban van. A mostani atyával is sikerült kiegyezni, és a régi iskola felújítása is folyamatban van. Közben Jakabfalván is volt felújítás. Kászonaltízen – nagyon sok év rákészüléssel – egy új óvoda építkezési munkálatai is elkezdődnek most tavasszal. – A járvány mennyire nehezítette meg a hétköznapokat? A hátrányos helyzetű, roma gyerekeket hogyan tudták bevonni az oktatásba? – Azt kell mondanom, hogy nagyon jól vették a kollégák az akadályokat. Először nem voltam meggyőződve, hogy az online oktatással jó eredményeket is lehet elérni, de aki komolyan dolgozott, az nagyon jó eredményeket ért el. Igaz, hogy kétszer annyi munkával, kétszer annyi idő befektetésével sikerült. A hátrányos helyzetű, főleg roma gyerekeknek feladatsorokat készítettek a kollégák, és az üzleteken keresztül próbáltuk eljuttatni hozzájuk, esetenként személyesen vitték el a kollégák. Ami nagyon jóleső érzés volt, hogy a gyerekek úton-útfélen azt kérdezték: Mikor mehetünk vissza az iskolába? Ez azt jelenti, hogy az elmúlt években a fő problémát meg tudtuk oldani, azt, hogy sikerült megszerettetni az iskolát ezekkel a gyerekekkel. – Helytörténészként is tevékenykedik. Mikor kezdett el ezzel foglalkozni? – Ez nagyon rég kezdődött. A tanítóképzőt 1975 és 1979 között, Székelyudvarhelyen végeztem, ott kezdtem érdeklődni a néprajz iránt. Amikor kihelyeztek ide Kászonújfaluba, akkor biológiát és mezőgazdaságtant tanítottam. Többek között a gyógynövényekről tanultunk az ötödikesekkel, akik olyan jó székely észjárással megáldott gyermekek voltak. A könyvből semmit sem olvastak el, de a gyógynövényekről olyan történeteket tudtak mondani, hogy rájöttem, ebben a térségben nagyon sok olyan hagyomány van, főleg a növényismeret terén, amire érdemes odafigyelni, és elkezdtem gyűjtögetni. 1986-ban már írásokat közöltem Kászonújfalu népi gyógyászatáról, később aztán azt kiterjesztettem az egész Kászonra. Összeállt az anyag, 2011-ben jelent meg az első gyógynövényes könyvem, aminek nagy sikere volt, 2013-ban lett második kiadása is, és most készül a harmadik, javított, bővített kiadása. No de a népi gyógyászattal foglalkozva egyre inkább beleástam magam a falvak helytörténetébe. Nagyon sok egyházi levéltári anyagot áttanulmányoztam, és amikor valaki Kászonba jött – főleg 90 után megindult az érdeklődés a Kászonok iránt –, akkor bemutatókat tartottam a kúriáról, a néprajzi múzeumról. Többen is mondták, ezeket írjam le, úgyhogy immár több mint tizenvalahány kötetet írtam. – Hogyan változtak a kászoni népszokások az elmúlt évtizedekben? – Jelenleg is foglalkozom a szokásváltozás-kutatással, és szomorúan tapasztalom, hogy olyan szokások fognak a közeljövőben kimaradni, amelyek korábban természetesek voltak. Gondolok itt az aprószentekelési szokásra, ami azért fog kimaradni, mert ezt a szokást valamikor a katonának besorozott legények éltették. Napjainkban a gyerekek napközben eljárnak és megvesszőzik a lányokat, de ennek korábban nagyon jól meghatározott rendje volt, ami a kászoniak katonáskodó, határőr életmódjára vezethető vissza. A nyári szállásokról hazatért legények aprószentekeltek. A katonakort elért legények összeálltak csoportokba, és a faluban minden leányt felkerestek éjjel 12-től másnap reggelig, amíg a mise kezdődött. Tulajdonképpen itt kezdődött az udvarlás, mert amelyik leánynak tetszett a legény, annak két szalagot kötött a pálcájára. Aztán megszűnt a határőrzés, utána még megmaradt, mert még sorkatona-köteles volt minden legény. No de ahogyan megszűnt a kötelező katonaság, így kimaradtak a katonavacsorák, a katonadalokat elfelejtették. Nem tudom, mit énekelnének az aprószentekesek, ha elindulnának az úton. Az elmúlt évben a járvány miatt már a gyerekek sem igazán jártak aprószentekelni. Eltűntek az olyan szokások is, mint a radina, csupán a foszlányai maradtak fenn. Régen, amikor egy gyerek született, akkor a rokonság és akik keresztszülei akartak lenni a gyereknek, azok szerre ételt vittek a családnak. Ezzel a gesztussal egymáson segítettek, közben jót beszélgettek. Ez a radina is nagyjából már kimaradt. A betlehemezést 1990 előtt a rendszer tiltotta. Azt még jelenleg is tartják, főleg a betlehemes találkozókon mutatják be a kászoni hagyományőrzők, de a tavaly nem játszották a faluban. A farsangi bikaütés hagyománya még megmaradt, és reméljük, hogy ez meg is fog maradni, hiszen nagyon különleges és egyedi. A munkával kapcsolatos szokások is szintén átalakultak, mert már nincs vagy nagyon kevés a kaláka. Ami jó dolog, hogy megmaradt és nem halt ki a kászoni emberekből a segíteni akarás. Hogyha valakit nagy kár ér, például, ha egy nagyobb állat elpusztul, vagy valakinél tűzeset van, akkor érezhető az összetartás, mindenki azzal segít, amivel tud. Tehát ez mindenképpen egy jó dolog. Nagyon sok szokás átalakult az elmúlt 30 évben, de azért még mindig hagyományőrző községnek nevezhető Kászon. Reméljük, hogy néhány hagyomány túléli ezt a meglódult értékrendszerű világot, amelyben élünk. – Pedagógusként, néprajzosként milyennek látja a kászoni fiatalokat? – Néha háborgok azon, amikor azt mondják, hogy a mi időnkben nem így volt. Változnak az idők, változik a társadalom is. Egyik évtizedről a másikra is nagyon sok minden átalakul. Például a megélhetésért régen is sokan elvándoroltak. Ma szintén ez jellemző. Igen, létezik egy ideiglenes elvándorlás, csak a néhány évtizeddel ezelőtti helyzethez képest a távolságok nőttek meg. Ma nem Bukarestbe, Brassóba mennek a fiatalok munkát keresni, hanem Németországba, Svájcba, Franciaországba, Angliába, de ami jó, hogy a pénzt hazahozzák. Tehát ilyen szempontból a mai fiatalokat nem kell, nem szabad elítélni, mert ha visszanézünk, hogy ezelőtt 20-30 esztendővel, hogy gazdálkodtak Kászonban, akkor látjuk a fejlődést. Akkor kicsi kaszával kaszáltak, tehénszekérrel hordták haza a takarmányt, most egy-két ember rövid idő alatt elő tudja állítani a takarmányt az állatai számára. Ez Nyugatnak köszönhető. Elmentek, tanultak, gépeket és technológiát hoztak, tudást hoztak, és itt a szülőföldön próbálnak megélni. Le a kalappal a fiatalok előtt, mert letettek valamit a nemzet asztalára azzal, hogy egy kicsit könnyebb életet próbálnak kialakítani és élni, mint az elődeik.

Biró István