Oklándi anzix – 1771 A festő

Elekes András 1770. július 20-án délelőtt, legnagyobb dologidőben, hanyatt feküdt a dályai templom padlóján és tekintetét a festett fatáblás mennyezetre szegezte. A kinti rekkenő meleg ellenére a templomban olyan kellemesen hűvös volt, hogy Elekest az álom is megkörnyékezte. Talán el is bóbiskolt egy kicsit, de aztán hirtelen felült és bosszúsan azt mormolta magában: „Dolgozni jöttem, nem aludni!”. Tarisznyájából rövid ónvesszőt kotort elő és egy köteg papírt, majd megint hanyatt feküdt a kopott deszkapadlón. Rövid idő múlva felült és az ónvesszővel sebesen rajzolni kezdte a neki tetsző részleteket, majd megint hanyatt feküdt és tovább vizsgálta a mennyezet fatábláit. Mindezt addig ismételte, ameddig minden papírlapot telerajzolt. Felállt, nyújtózkodott és miután tarisznyájába csomagolt mindent, elindult haza, Oklándra. „Jó ember ez a Mezei Mihály tiszteletes úr! Ért a nép nyelvén. Milyen jó, hogy meg tudta győzni a falu népét arról, hogy a templom mennyezetét festett fatáblákkal díszítsék…” és elhagyva a városfalvi útkereszteződést, Elekes azon is eltűnődött, hogy milyen szerencsésnek mondhatja magát, mert nemcsak a mennyezet ácsmunkáját bízták rá, hanem a festést is. „Ha megkapom azt a pénzt, amiben megegyeztünk, akkor felépítem a csűrt…” – szőtte tovább gondolatait és azon kezdett el töprengeni, hogy honnan szerzi majd be a követ, a fát, a cserepet. Későn, éjfél után ért haza. Tarisznyáját a tisztaszoba fogasára akasztotta és lefeküdt.
Elekes András csak nyár végén vette elő a dályai templomban készített vázlatokat. Egymás mellé kirakta a szoba földjére a bögözi és felsőboldogasszonyfalvi templomokban készített rajzokkal együtt. Alaposan szemügyre vette mindeniket, majd elpakolta. Egy nagy papírt terített ki a ház legnagyobb asztalára. Felesége, Mária és kisfia, András csendben a tűzhely mellől figyelték. Léniával megrajzolta a mennyezet elrendezésének tervét és azt is, hogy melyik táblára milyen dísz fog majd kerülni. Mezei Mihály tiszteletes úr, amikor meglátta a rajzot a parókián, percekig nem szólt semmit. A csend sokáig tartott. Elekes azt hitte, hogy valamit nagyon elrontott. „Szép mennyezetünk lesz, András…” – szólalt meg halkan a tiszteletes úr. Elekes megnyugodott. Újabb hosszú csend következett, amit végül ismét Mezei tiszteletes úr tört meg: „Két táblára azt kell festeni, amit majd én mondok. Az egyik húsvét napjának kiszámítására lesz jó, a másikra pedig a SYSTEMA COPERNICANUM fog kerülni. Melyik legyen az a két tábla, András?” Elekes sejtette, hogy a húsvét napjának kiszámítására valami táblázatot kell majd megfestenie. Látott ő már olyant, de használni nem tudta. A „SYSTEMA COPERNICANUM” pedig teljesen idegenül hangzott. „Az meg vajon mi lehet?” – tette fel először magában, majd hangosan a kérdést. „Legnagyobb tisztelettel, tiszteletes úr, megmondaná, hogy mi az a SYSTEMA COPERNICANUM? És hogy néz ki? Nem tudok én deákul.” Mezei Mihály tiszteletes úr kissé lenézően, szinte foghegyről így válaszolt: „Hm… honnan is tudhatná egy festőasztalos. Szó szerint azt jelenti, hogy Kopernikusz rendszere és azt ábrázolja, hogyan forog a Föld a Nap körül. Remélem, tudod, hogy a Föld forog a Nap körül és nem a Nap a Föld körül, András!” Elekes csak állt csendben, megalázva és porig sújtva. Nem akart ellentmondani a tiszteletes úrnak, mert félt, hogy még elveszi tőle a munkát, de azért megkérdezte: „Ezt hogy kell elképzelni, tiszteletes úr?” „Azt, András, úgy képzeld el, mint egy szekérkereket. A kerékagy a Nap, a Föld pedig a kerékráfba vert egyik szegnek a feje. Ha megy a szekér, akkor a ráfba vert szeg feje forog a kerékagy körül. Na így forog a Föld is a Nap körül.” Az ingerült és kioktató válaszra András nem szólt semmit. Ilyesmivel ő soha nem foglalkozott. Tudta, hogy a Nap keleten felkel, végigmegy az égen, nyugaton pedig lenyugszik. „Bolondokat beszél ez a tiszteletes úr!” – gondolta magában, de inkább a csúfondáros beszéd sértette nagyon a lelkét. Már-már azon volt, hogy kimondja: „Bolondságokat én aztán nem festek!”, de eszébe jutott, hogy a csűrt fel kell építeni, és nem szólt semmit. Csendben rábökött két egymás melletti táblára a rajzon, és ónvesszővel megjelölve így szólt: „Ezek lesznek a táblák, amiket kért.” Feltekerte a papírt és hazament. Egész este az járt az eszében, hogy milyen megalázó módon beszélt vele a tiszteletes úr. Aztán próbálta elképzelni azt, ahogy a Föld forog a Nap körül, de sehogy sem sikerült. „Nincs akkora kerék, amin elfér a Föld. Ha lenne, akkor az látszana. És látszanának a küllők is, amik a Napból indulnak ki. Csak kell legyen valami küllő, ami a Napot és a Földet összetartja, mert küllő nélkül nem létezhet kerék sem. De nem látszik semmi! Nincs se küllő, se kerék!” Amikor erre a következtetésre jutott, megnyugodott.
Miután elkészült az ácsmunka a templomban, Elekes András a táblákat és a léceket simára gyalulta és lealapozta. Alapozás után a félig üres fásszínben állította fel egymás mellé, mint a kártyalapokat, és pokróccal terítette le, hogy a tyúkok ne mocskolják össze. Szeptember első hetében érkezett meg a 100 ív kemény karton, amit Éfritől, a vándor zsidótól rendelt. Éfri ráadásként fél font párizsi kék porfestéket is adott a kartonok mellé. „Ezzel jobban lehet másolni a mintákat, mint szénporral. A szász piktorok is ezzel dolgoznak.” Elekes fizetett, megköszönte a párizsi kéket és elbúcsúzott a zsidótól. „Jó lesz nekem a szénpor is, nem pazarolom el csak úgy a drága festéket!” – gondolta magában. Másnap nekifogott megrajzolni egyenként a mintákat. Minden kartonra egy táblának a mintája került eredeti méretben. Virágok, füzérek, levelek, kacsok, növények töltötték meg a kartonokat, de került hely szarvasnak, madárnak, kígyónak, halnak és még egy kétfejű sasnak is. Miután befejezte a rajzolást, az asztalra vastag posztótakarót terített, és egy hegyes árral lyuggatni kezdte a kartonokat a megrajzolt vonalak mentén. Három hét alatt végzett ezzel a munkával is, majd a rajzokat átmásolta az előkészített táblákra. A táblára helyezett kartonra finom szénport öntött és azt egy rongylabdával óvatosan átdörzsölte a lyukakon, majd vigyázva lefújta a fölösleget. Így a rajzok pontozva rákerültek a táblákra, és már csak a festés volt hátra.
Elekes András a festékeit a kamarában, egy kulcsos ládában tartotta. Már három éve annak, hogy beszerezte a zöldhöz a rézgálicot, a feketéhez a festékföldet, a téglavöröshöz az ólompírt, a fehérhez a lisztpalát és a bordópiroshoz a vaspátot. Ezeknek a lelőhelyét titokban tartotta. Bármennyire kérlelték, nem árulta el senkinek. A hiányzó színeket az Éfri által hozott porokból keverte ki. A tisztaszobában fogott neki a festésnek. Új, deszkából ácsolt asztalra fektette rendre a táblákat. Lendületes ecsetvonásokkal festette rá a színeket a kirajzolt mintákra, majd határozott, biztos kézmozdulatokkal kontúrozott és írta a szövegeket. Az utolsó tábláknál már sajnálta, hogy vége a munkának. Mezei tiszteletes úr rajzait egyenesen a két táblára rajzolta fel cirkalommal és léniával, majd vékony ecsettel kiszínezte a vonalakat, a betűket és a számokat.
Miután a templomhajó mennyezetén az utolsó szegőléc is a helyére került, lebontották az állványzatot, és helyre rakták a padokat. Mindenki áhítattal és hátraszegett fejjel csodálta a színes mennyezetet. Elekes András kissé félrehúzódva figyelt. Örvendett, mert a zsebében volt a munkáért járó összeg és boldog volt, mert tetszett mindenkinek az, amit festett. Nem volt vasárnap, de a templom mégis tele volt emberekkel, akik a mennyezetet nézték és egymás között halkan megbeszélték a látottakat. Mezei Mihály a szomszédos szentmártoni, szentpéteri és almási tiszteletes urakkal egy csoportba verődve mustrálta a táblákat. Először a húsvét tábla használatát magyarázta el paptársainak Mezei tiszteletes úr, majd arra a táblára mutatott, amelyen a SYSTEMA COPERNICANUM felirat volt olvasható. Hosszan beszélt Kopernikuszról, a Napról és a planétákról. Aztán egy kicsit hangosabban, hogy a közelben állók is hallják, ezt mondta: „Szinte kár is volt, hogy ide festettem, mert úgy sem értik ezek. Legjobb példa erre András, a festő-asztalos. Próbáltam elmagyarázni neki, de csak nézett, mint a Bálám szamara.” „Csitulj, Mihály! Nem beszélhetsz így a híveidről! Én el is megyek innen, nem hallgatlak tovább! Isten áldja magukat!” – mondta dühösen az almási tiszteletes úr és a közelben álló Elekeshez lépett, aki mindent hallott. Vállára tette a kezét és azt mondta: „Szép munka, Elekes András! Almáson is elkelne egy ilyen mennyezet. Isten áldja kendet!”

Fotó: Csedő Attila/csedoattila.blogspot.ro
Fotó: Csedő Attila/csedoattila.blogspot.ro

Mezei Mihály tiszteletes úr dühösen csapott egyet a kezével fentről lefelé a levegőbe, úgy, mint amikor az ember légy után kap, és a még ottmaradt paptársai felé fordult. Elekes szomorúan kilépett a templomból. Nem tudta, nem értette, hogy Mezei tiszteletes úr miért szégyenítette meg másodszor is ugyanazért a dologért. Összehunyorított szemmel belenézett a lenyugvó napba. Mindent elkövetett, hogy a lehető legjobban megfigyelhesse, de végül megint csak a múltkori eredményre jutott: „Nincs se küllő, se kerék!” Ezt ismételte először csak magában, aztán halkan, hogy a közelben állók is hallották. Furcsán néztek rá. Többen összesúgtak: „Elekesnek nincs ki mind a négy kereke. Szegény úgy jön-megy az úton egyedül, hogy hangosan beszél és hadonászik a kezeivel. Pedig milyen szépen kifestette a templomot!” Megkeseredett emberként ért haza. Komoran odaadta feleségének a pénzt. „Tedd el, hogy legyen a csűrre!” A kilyukasztott kartonokból a kertben máglyát rakott a februári hóra és elégette.
Mezei Mihály tiszteletes úr 1777-ben elment Oklándról. Elekes András felépítette a csűrt. Szinte teljesen felhagyott a festéssel. Csak néhány kelengyésládát és saroktékát segített kivirágozni kicsi Andrásnak, aki folytatta apja mesterségét. Örvendett, amikor fiára bízták a templom szentélymennyezetének kifestését. Segített is neki, amiben kellett, de érezte, hogy már nem „ISTENES JÓINDULATTYÁBÓL” fest, ahogy azt felírta egykor a templomhajó mennyezetére. E munkának nagy részét a fia végezte, de jólesett olvasni az írást: „…NAGYOBB ÉS KISSEBB ELEKES ANDRÁS ÁLTAL 1786 PÜNKÖST HAVÁBAN”. Örvendett, hogy ha csak tiszteletből is, de a fia őt is megemlítette.
Elekes András egy egész héten át merenget, töprengett és rágódott azon, hogy elmondja-e már fiának a festékanyagok lelőhelyének titkát, vagy még várjon egy kicsit. Eszébe jutott az út, amit még gyermekként tett meg apjával. Napokig járták az erdőt, mezőt, vízmosásokat és barlangokat. Édesapja töviről hegyire elmagyarázta, hogy melyik kristályból, agyagból, ásványból, homokból, kavicsból milyen színű festéket lehet kikeverni. Minden lelőhelynél lelkére kötötte, hogy el ne mondja senkinek a helyeket, csak majd egyszer a fiának, ha az is festésre adja a fejét, és ha megérdemli. Gondolatban számtalanszor végigjárta az egykor megtett utat, majd egy vasárnap, amikor hazafelé tartottak a templomból így szólt fiához: „Úgy döntöttem, hogy a nyáron, ha élek, akkor elviszlek magammal és megmutatom a helyeket, ahol a rézgálicot, vaspátot és más hasonlókat lehet kapni.” Mialatt beszélt, Elekes András fiának arcát fürkészte, hogy lássa az örömöt rajta, mert ilyen nagy titokba nem mindennap avatják be az embert, majd így folytatta: „Én is apámtól tudom, akinek még az apja, az én nagyapám, mutatta meg.” A fiú sokáig hallgatott, majd csendesen így válaszolt: „Köszönöm, Apámuram, de nem élek vele. Éfritől most már olcsón mindent megkapok, és haza is hozza. Nem kell napokig járjam a hegyeket ólompírért vagy lisztpaláért, ahogy kendnek kellett annak idején.” Aztán szótlanul mentek hazáig.
Mária szomorú és gondterhelt volt, mert férje, Elekes András, ahogy teltek a hetek, hónapok egyre furcsábban viselkedett. Gyakran megállt az udvar közepén és hadonászva hangosan érthetetlen dolgokat mondott. Amikor rászólt, akkor Elekes András elhallgatott, és mintha mély álomból ébredt volna, feleségére nézett, majd legyintve csak ennyit mondott: „Ah, ezt te úgyse érted!” Ezután megfordult és bezárkózott az új csűrbe, ahonnan csak este, napnyugta után jött elő. Mind többen és gyakrabban állították meg Máriát, hogy sajnálkozva elmeséljék azt, ahogy férje egyedül, hangosan beszélve és hadonászva járja a falu utcáit. „Ha köszönünk neki, nem fogadja, csak megy tovább. Ránk se néz, észre se vesz!” Ilyenkor az asszony mentegetőzve, de határozottan mindig azt válaszolta, hogy biztos rosszul látták, vagy valakivel összetévesztették, mert az ő férje otthon egyáltalán nem viselkedik így. Amikor férjéről beszélt, kínosan érezte magát, de mindig mosolygott, hogy ezzel is igazolja azt, hogy náluk otthon minden rendben van. Rettegett attól, hogy a falu a szájára veszi és megbélyegzi, azért mert Elekes Andrásnak elment az esze, és Ő egy bolonddal él egy fedél alatt. Egy idő után nappal is zárta a kaput és a kulcsot köténye zsebében hordta. Férje, miután reggel felkelt és nem tudott kimenni az utcára, bement az új csűrbe és az egész napot ott töltötte. Egy régi fejőszéken ülve néha hadonászva, hangosan beszélve, néha pedig magába roskadva, csendesen gubbasztva töltötte napjait. Egyetlen vágya az volt, hogy még egyszer bemehessen a templomba és újra megnézhesse a mennyezet kazettáit, amelyeket olyan rég festett. Tiszta pillanataiban tudta, hogy őt mindenki bolondnak nézi és a felesége azért zárja a kaput, hogy ne mehessen ki a faluba, mert mindenki rajta kacagna. Még egy kis hálát is érzett ezért a törődésért, de ezt nem említette meg az asszonynak, mert már nagyon rég egy szót sem szóltak egymáshoz. Egyszer aztán, amikor megszokásból megkilincselte a kaput, az kinyílt, mert felesége elfelejtette bezárni. Meglepődött, de kilépett az utcára és elindult a templom felé.
Elekes András egy forró nyári napon, legnagyobb dologidőben, hanyatt feküdt az oklándi templom padlóján és tekintetével végigpásztázta az általa festett mennyezetet. A SYSTEMA COPERNICANUM feliratú táblát sokáig nézte, és eszébe jutott Mezei Mihály tiszteletes úr, amint lekezelő hangon magyaráz. A kinti rekkenő meleg ellenére a templomban olyan kellemesen hűvös volt, hogy Elekes Andrást elnyomta az álom. Amikor felébredt, érezte, hogy megfázott. A nagy hőségben reszketve ment haza és lefeküdt. Estére olyan forró lett a teste a láztól, hogy felesége vizes lepedőbe kellett csavarja. Ez rövid ideig javított állapotán, de másnap megint annyira belázasodott, hogy elvesztette eszméletét és félrebeszélt. Sem a vizes, sem pedig az almaecetes borogatás nem segített. Néha suttogva, néha hangosan lázálmában ezt ismételgette: „Nem látszik semmi! Nincs se küllő, se kerék! Se küllő, se kerék!” Mária tehetetlenül állt az ágy mellett és férjétől sírva kérdezgette: „Mi nem látszik, András? Milyen küllő? Milyen kerék?” De választ nem kapott. Harmadik nap elhívta Jónást is, aki nemrég felcserként szerelt le. Jónás, amint meglátta a beteget, megszeppenve csak annyit mondott: „Én csak a foghúzáshoz, a csonttörésekhez és a sebekhez értek. András bátyámnak valami rusnya belső baja van!” Elköszönt és indult volna ki a házból, amikor Elekes András hangosan megszólalt: „Nincs se küllő, se kerék!”, és kilehelte lelkét. Jónás felcser az élettelen testhez lépett. Szakavatott mozdulattal lecsukta a halott szemeit és a takaróval letakarta a fejet. Mária könnyes szemmel azt kérdezte: „Ugye nem bolondult meg halála előtt szegény András, hogy ilyeneket mondott?” Jónás felcser szemeiben hirtelen ravasz szikrák gyúltak és csak annyit mondott: „Hát az attól függ…” Az asszony értett a szóból. Elővett az almáriumból egy ezüsttallért és a férfi kezébe nyomta. „Jól jegyezd meg! A láz vitte el. Elekes András nem volt bolond sem életében, sem halála előtt!” Jónás felcser csak állt némán, nyitott tenyerén a pénzzel. „Sem életében, sem halála előtt!” – ismételte halkan, majd marokra zárta tenyerét és kilépett az ajtón.
Veres Péter

Fotó: Csedő Attila/csedoattila.blogspot.ro
Fotó: Csedő Attila/csedoattila.blogspot.ro