Úton Pusztina felé már a buszon jó volt a hangulat, a Zugtánc műkedvelő néptánccsoport tagjai kedélyesen ugratták egymást, a sütemény is gyorsan előkerült. Pedig szombat reggel 8 órakor még álmos az ember, mégis valahogy akaratlanul átragadt ránk is a néptáncosok jó kedve. Az első pillanattól kezdve kalandíze volt a dolognak, induláskor ugyanis még ők sem tudták, hogy pontosan mi vár rájuk Csángóföldön, csak annyit, hogy meghívták őket és táncolni fognak. [caption id="attachment_86100" align="aligncenter" width="1000"] Helyi fiatalok ápolják a népzeneörökségüket. Szívből szól Fotók: Kiss Előd-Gergely[/caption] Már javában Moldvában jártunk, amikor buszunk megállt egy fél órás pihenőre. András Mihály, a csoport alapító tagjaként – aki nem mellesleg a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes vezetője – ebből az alkalomból elmondta (mert megkérdeztük kávézás közben), az alapító tagok közül mindenki másképpen emlékezik a kezdetekre. Unszolásunkra elmesélte a saját változatát. – Megkeresett komaasszonyunk, Karácsony Ildikó, hogy a leánya esküvőjére tanítsam be őket táncolni titokban, hogy az esküvőn legyen meglepetés. Örömmel vállaltam a feladatot. Időközben Mátéfi Máriáék is hasonló gondolatokkal jöttek haza egy magyarországi útról, ahol felismerték, hogy időt, energiát akarnak arra fordítani, hogy a saját népzene-, néptánc-anyanyelvüket tanulják. Ez baráti társaság volt, mindenki ismerte a másikat, végül a titokzatos néptáncoktatásból az lett, hogy mindenkinek került még egy komája, barátja, akinek szólt, hogy titokban jöjjön ő is – mesélte András Mihály. A titokzatosságtól a műkedvelő élményig Így történt, hogy egyre többen kezdtek néptáncot tanulni a legnagyobb titokban, erre utal a néptánccsoport neve is: zugban, valahol elrejtőzve táncolnak, hogy mások észre ne vegyék. Kezdetben klubszerűen működött, nem akarták, hogy átjáróház legyen a néptánccsoport, ahová „turisták” járnak, hanem csak azok, akik komolyan gondolják. Később aztán lemondtak a klubszerű működésről. Így a nagy titkolózásnak aztán az lett a vége, hogy létrejött a Zugtáncház, és annak ellenére, hogy nem hirdetik különösebben magukat, jelenleg két zsúfolásig tele teremmel működnek, külön-külön a kezdő és a haladó csoportnak. Előfordul, hogy nagymamák elhozzák a gyerekeiket – számukra is külön foglalkozást tartanak. Ezért aztán az is megesik, hogy ha otthon a szülők inkább távirányítóval a kézben a fotelt választanák, a gyerekek kezdik el ráncigálni őket, hogy inkább menjenek táncházba. – Az én gyerekeim is ilyenek, alig várják, hogy Sándor Klárikához menjenek, annyira tetszik nekik, hogy már miattuk is el kell mennünk a Zugtáncházba – tette hozzá. Mint mesélte, a táncházban került egy csoport, amely alkalmanként szeretett volna fellépni, köztük a város közéletében is szerepet betöltő emberek, ami feltétlenül jót tesz a táncházmozgalomnak is. Hozzáfűzte, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes vezetőjeként egyértelműen tetten érhető a hivatásos és a műkedvelő néptáncolás közti különbség. Az utóbbiban érezhető a varázs, és a lelkesedés csak a műkedvelők világában tud ilyen formában megmaradni. A profizmusban a túlzott igényesség vagy a túl sok energiabefektetés egy idő után képes elvenni a tánc öröméből. A szakmaiságból fakadó „gyötrelmekkel” mindennap szembe kell nézniük a hivatásosoknak, a műkedvelők viszont felhőtlenül át tudják magukat adni az élménynek. Puritán ünneplés Pusztinán a kékre festett Magyar Ház volt a végállomás. Vártak is a helybeliek, kávéval és süteménnyel. Március 16. volt, egy nappal az 1848–49-es magyar szabadságharc 171. évfordulója után. Csángó népviseletbe öltözött mindenki, a legkisebbektől a legnagyobbakig a vendégvárók közül. Nyisztor Ilona pusztinai népdalénekes, pedagógus és művelődésszervező elmondta: természetesen ők is megemlékeztek a forradalomról, meg is tartották a megemlékezést, sőt eredetileg úgy szerették volna, ha a hagyományőrző programra is akkor kerül sor, de a csíki néptáncosok nem értek rá. Ezért döntöttek úgy, hogy a megemlékezés második részét másnapra hagyják. A polgári értelemben vett magyar nemzet születésnapjára a gyerekek kokárdákat, nemzeti színű karkötőket készítettek, gyöngyöt fűztek. [caption id="attachment_86126" align="aligncenter" width="1000"] Egyszerű forradalmi megemlékezés. Cifraság nélkül, a legtisztábban[/caption] Kérdésünkre, hogy miként kerültek kapcsolatba a Zugtánc népcsoporttal, elmondta: személyes kapcsolatról van szó, a 90-es évek óta ismerik egymást András Mihállyal, annak idején együtt kaptak EMKE-díjat (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) Kolozsváron. A néptáncelőadást megelőzően ünnepi koszorúzás is része volt az aznapi programnak. Pusztinán két Szent István-szobor is található, mindkettőt megkoszorúzták, azonban a máshol megszokott hosszú ünnepi szónoklatokból egy sem hangzott el. Nemes egyszerűséggel koszorúztak és hazafias dalokat énekeltek, a megemlékezés értékéből ráadásul mindez nem vont le semmit. Sőt! Beigazolódott ismét a régi bölcsesség, miszerint a kevesebb néha több. A maga puritán egyszerűségével a pusztinaiak megemlékezése igazibbnak hatott sok politiku­si szónoklatnál. A koszorúzás után visszatért az ünneplő „sereg” a Magyar Házba. A Zugtánc előadását és a helybelieket bevonó rögtönzött táncházát a pusztinai gyerekek műsora követte. A programot szemmel láthatóan mindenki élvezte, az elégedetten távozó pusztinaiak nem győzték eleget megköszönni a szervezést Nyisztor Ilonának. Igaz, ebéd is járt az ünnepi megemlékezéshez. Természetesen nem hagyhattuk el a moldvai csángók földjét anélkül, hogy megkérdezzük, hogyan élnek manapság. Nyisztor Ilona nagy türelemmel válaszolt kérdéseinkre. Magyar mise havonta egyszer Elmondta: Pusztinának 2200 lakója van, igaz, sokan közülük elmentek dolgozni külföldre, de az ott megkeresett pénzből már otthon építkeznek. Ennek ellenére azok a gyerekek, akiket a szülők magukkal vittek külföldre és ott tanulnak, már nem biztos, hogy hazatérnek, hiszen külföldön sokkal jobbak az esélyeik az érvényesülésre. Pusztinán egyébként mindenki magyar származású, mondhatni „kompakt magyar falu”. A környező szomszéd falvakat ugyanakkor mind románok lakják. – Nagy dolog, hogy megőriztük az anyanyelvüket, mert mü’ csak beszélni tudunk, olvasni nem. Szerencsére a gyerekeknek 2000-től hivatalosan beindult az anyanyelvű oktatása, így ők már tudnak írni, olvasni is magyarul – mutatott rá a közösség gondjaira Nyisztor Ilona. Hozzáfűzte: a helyi tanítónő pár éve a felnőttek oktatásával is foglalkozik, így már több felnőtt is akad, aki azóta megtanult írni-olvasni is magyarul. Korábban erre esélyt sem adott a hazai oktatási rendszer. Hangsúlyozta: a helyi közösségnek erős római katolikus identitása van. – Nagyon hitesek itt az emberek. A hiten keresztül félre is lehet őket vezetni, ahogy itt szokták csinálni a papok – fűzte hozzá. Magyar nyelvű mise ugyanis nincs a faluban, Bákóig kell elmenniük azért, hogy anyanyelvükön hallgathassák a misét. Havonta egyszer, minden hónap utolsó vasárnapján be is járnak a megyeközpontba, csakis ezért. – Pedig kértük a magyar nyelvű misét a faluba, de ha nem adták meg, akkor ez van – tért napirendre a tényállás fölött Nyisztor Ilona. Kérdésünkre elmondta: általában úgy szervezik meg az utat Bákóba, hogy akinek van személygépkocsija, az visz még magával három-négy embert. Keserédes szájíz Hazafelé a buszon a Zugtánc csapat tagjai természetesen megbeszélték frissen szerzett élményeiket. Előkerültek ismét a sütemények, egyre oldottabb lett a hangulat. Szóba került, hogy jó lenne, ha legalább hetente egyszer tudnának egy órát próbálni. Pusztinával kapcsolatban pedig volt, aki meglepődött a látottakon, volt, aki meghatódott, más meg kissé szomorú volt, hogy bár magyarul énekeltek a pusztinaiak, egymás között már románul beszéltek. Akadt a csapatban olyan is, aki nem először járt Pusztinán. – Ez tényleg egy kicsit más világ, de ők is mi vagyunk – hangzott a sommás megállapítás. A pusztinai utazás egyébként az Emberi Erőforrások Minisztériuma – Csoóri Sándor Alap támogatásából valósult meg. Kiss Előd-Gergely