Nyelv, Bábel, orvoslás
Miközben visít a nacionalista román média, hogy nyuvasztják véreiket, s a Fidesz-kormány agyontámogatja az erdélyi magyarságot, szép lassan folytatódik a térfoglalás. Ma már nem a többségi egyház szintjén, mert jócskán épültek fölös templomok egyéb intézmények helyett, s a társbérlő többség sem buzgóbb, mint a kisebbségi katolikus vagy protestáns, bőven elég ma már a rendelkezésre álló, adókból épített szakrális tér… Most igen körmönfont módszerekkel lépnek, európainak, multikulturálisnak, pluralistának, befogadónak álcázott taktikákkal.
Itt van a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) körüli újabb mizéria. Az önálló magyar kar létrehozásába pár éve belebukott az Ungureanu-kormány – akkor épp a szociáldemokraták hördültek fel leginkább, akik látszólag majd’ két évtizeden át majdhogynem hű partnerei voltak az RMDSZ-nek.
Furcsa taktikával dolgoznak. Több alkalommal is leírták az elmúlt napokban a mértéket nem tartó román sajtóban – például Marosvásárhelyen –, hogy a román anyanyelvűek hátrányos helyzetben vannak, hogy megkülönböztetik őket, és aljas módon ezek a külföldről megtámogatott magyarok földbe döngölik őket, és folyton megalázzák. Komolynak és értelmiséginek, úriembernek, sőt: szociológusnak, politikai elemzőnek látszó, hivatásos ferdítők beszélnek a valóság mellé, hogy még nagyobb legyen a hatás. Erre fel az egyesített Marosvásárhelyi Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány- és Technológiai Egyetem (MOGYTTE) – immár biztos többségi szenátussal – az angol nyelvű orvosképzésről kíván dönteni. Állítólag még nem végleges és nem érvényes a nyilvánosságra hozott szándék, de arról is szó esett, hogy nem szabad pánikba esni – ez nem érinti a magyar kar kérdéskörét –, és félni sem kell, hiszen ezt a tagozatot Hamburgba kívánják kihelyezni, amelynek természetes következménye, hogy mind a hazai, mind a romániai előírásoknak meg kell felelnie. Történik mindez abban az időben, amikor Nagy-Britannia ki akar hátrálni az Európai Unióból, tehát némiképp visszább esik az angol nyelv hegemóniája az öreg kontinensen, és talán felértékelődnek a nemzeti nyelvek, köztük a francia és a német (is).
Feltételezhető, hogy Hamburgban tandíjért okítanák a doktorrá lévendőket, és onnan tán holmi brüsszeli csapokat is jobban meg lehet ereszteni. Csakhogy ennek a dolognak van egy óriási szépséghibája, hiszen szó sem esett a német nyelvről. Miféle tájidegen egyetem vagy kutatási intézet az – hiszen klinika kell melléje –, amely nem képes anyanyelven tartani a kapcsolatot az általa kiszolgált tömeggel? Az orvossal csak így tud normálisan kommunikálni a beteg. Bocsánat a kifejezésért, de egy nyelvi Bábelben a páciens állattá züllik, hiszen képtelen megmondani, hogy mit érez s mit nem. Az emberért, az életért, az egészségért való küzdelemben a verbális kommunikáció elsorvadása után csak a gépek és különböző laborvizsgálatok tartják az érintett felek közt a kapcsolatot. Vajon azok a román egészségügyi szakemberek mivel érdemlik ki, hogy tájidegen elemként, kóros szövetként épüljenek be Európa egyik legnagyobb, legjobb és leginkább fejlett népének egészségügyi kultúrájába? Vajon migráns-doktorokra van szükség? Hogyha elöregedett az a társadalom, az oda igyekvő szakember célja nem a beilleszkedés általi szolgálat lenne? Vagy exportálni kívánják azt az arroganciát, amellyel immár évszázada rajtunk gyakorolják a vértelen holokausztot?
Mi történne vajon, ha valóban csavaros lenne a székely észjárás? Mert nem az. Megannyi üres egyházi és mindenféle ingatlan van a nem is létező Székelyföldön. Nyugodt lelkiismerettel létre lehetne hozni egy alternatív, be- és kihelyezett orvosegyetemet – a királyi rendelettel alapított MOGYE feladása nélkül –, amelynek van magyarországi tagozata, s a magyar nyelv mellett oktat angolul még, de nem adja fel a román szaknyelvet sem, hogy szükség esetén az itt képzett orvosok gyógyítani tudjanak minden hozzájuk forduló beteget azok méltósága és jogai tiszteletben való tartásával. Hogy ne minősítsék vissza sem a székelyt, sem a románt állatorvosi lóvá, amely tudvalevően nem beszél, csak hordozza magán a lehetséges bajok kórisméit. S hogy legyen kinek elmondani, mert fáj!
Simó Márton