Élénken foglalkoztatja a közvéleményt az Európába tartó gazdasági és politikai menekültek áradata, a politikusok menekültválságról beszélnek. Az összeesküvés-elméletek hívei a hagyományos európai kultúra és értékrend elleni világméretű összeesküvéstől, az iszlám irányított térhódításától és a szélsőséges magatartás exportjától tartanak. A konzervatívok a hagyományos értékekért, a jogvédő szervezetek a menekültek emberi jogaiért szállnak síkra. De kevés szó esik az emberről. Sorozatunkban egy fiatal csíkszeredai fotós, Fodor Zsuzsanna osztja meg olvasóinkkal a tranzitzónában szerzett tapasztalatait. Fotóriportomnak múlt heti főcíme emlékeztetett arra, hogy mennyire be tudunk mocskolni szavakat. A szövegbeli migráns/menekült megkülönböztetés számomra kimondottan arra szolgált, hogy árnyalni próbáljam az úton levő emberek helyzetét. A nemzetközi jog, a bevándorlással, migrációval kapcsolatos adminisztráció, bánásmód, az új egyezmények is hangsúlyos megkülönböztetést tesznek azok között, akik háború vagy más erőszak, üldöztetés következtében hagyják el hazájukat, vagyis életveszélyben vannak (refugee – menekült), illetve akik munkavállalás céljából, jobb életminőség reményében kelnek útra (migrant – migráns). A menekültek befogadását az egyes országok törvényein kívül a nemzetközi jog is szabályozza, míg a migránsokkal való bánásmódot a különböző országok saját, bevándorlásra vonatkozó törvénykezése irányítja. „Technikai” megkülönböztetés, ha úgy tekintjük. Viszont a pártatlan sajtónak sikerült a migráns szót jól megzsíroznia és egy jó adag fűszerrel megszórva csámcsognak is rajta az esti sörözések vitái során. És olyannyira erős ez a fűszer, hogy még az én orromat is facsarja, mikor nagybetűvel írva látom viszont a főcímben. Mert amint tapasztaltam, menekült, migráns, bevándorló: mindegy, hogy most épp hova billen a mérleg, mindenki a saját emberi történetét, örömeit, tragédiáját hozza magával, és ezek igazából nem zsúfolhatóak ilyen címkék keretei közé. Pakisztáni fiúk Kosz szigetén. Mubashar meséli, hogy gyakori az öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet azon pakisztániak között, akiket deportálnak Törökországba vagy visszatoloncolnak hazájukba. Egy fiatal pakisztáni fiú mutatja nekünk az utat a recepcióhoz. Ha az utóbbi időben kevesebb is az élelem, magyarázza megkönnyebbülten, Pikpa egy VIP-tábor Moriához képest, ami Leszbosz másik menekültközpontja. Az most egy börtön, mondja.   [caption id="attachment_31034" align="aligncenter" width="620"] Bodrum, Törökország[/caption] [caption id="attachment_31035" align="aligncenter" width="620"] Bodrum, Törökország[/caption] Az Elefántcsontpartról érkezett menekült elképesztő aprólékossággal pucolja megszáradt bakancsát Kosz szigetének egyik nem hivatalos táborában. Megkér, hogy arcát ne fényképezzem, mert katonaként szolgált otthon. Egy nappal ezelőtt ért partot, a veteránabb pakisztáni srácok kíváncsian figyelik. Óvatosan ismerkednek. Oh, South Africa! (Dél-afrikai Köztársaság) – ismétlik örömteli felismeréssel a fiúk, a katona inti, hogy nem-nem: Cote d’Ivoire. Végül kiegyeznek egy leegyszerűsített Afrikában. Anepáli fiú 20 hónapja jött el otthonról. Barátaival Irakban dolgozott, hogy tudják kifizetni a csempészeket. Bangladesi és elefántcsontparti menekültekkel egy csónakban érkeztek meg Kosz szigetére. Kérdezősködök. Hogyan jöttek, mennyit fizettek, hol dolgoztak, hol a családjuk… Egy adott ponton elkomorodik. 6 hónapos volt a kislánya, mondja, amikor útnak indult. Azóta nem látta. Mubashar Hussain Pakisztánból indult útnak, 2500 euró kölcsönnel. Beszéli a perzsa (fárszi), urdu, pandzsábi, angol nyelveket és 4 hónap isztambuli tartózkodás után törökül is megtanult. Miközben beszélgetünk, többször is elhangzik, hogy csak dolgozni szeretne. Pénzt küldeni haza, hogy családjának ne kelljen nélkülöznie és kisebbik húgának iskoláztatása ne szakadjon félbe. Szívélyes, illedelmes fiú, igyekszik kordában tartani azt a feszültséget, ami több havi meghurcoltatás eredménye. Ki nem fizetett munkák (a török munkaadók kihasználják a menekültek kiszolgáltatottságát); az embercsempészek agressziója (Mubashar egyik társát meggyilkolták, sokan pedig balesetben vesztik életüket a gyalogosan megtett sziklás Irán–Törökország útvonalon); a bevándorlással kapcsolatos bürokrácia átláthatatlan útvesztői, amelyek folyamatosan új törvényekhez, egyezményekhez simulnak. Otthon matematikát tanított, legidősebb fiúként ő tartotta el családját. Mivel vahabi (az iszlám egy szélsőséges irányzata) csoportokkal került konfliktusba – megfenyegették, megverték, elrabolták –, úgy döntött, elhagyja Pakisztánt. Önkénteskedik, bedolgozik különböző szervezetekhez, alkalmi munkákat vállal. Épp a parton takarít Kosz szigetén, mikor utoljára találkozunk. Ebédszünet van, egy üres teraszkert kopott faasztalához ülünk le nyugodtabban beszélgetni. A szomszéd háznál renoválnak, nemsokára átszól az egyik megtermett fickó, erőszakosan érdeklődik felőlünk. Megkapja válaszait. Ezután Mubasharra néz, és egy határozott mozdulattal szeli el a levegőt a nyaka előtt: „rendőr vagyok”, hangzik el közben „és ha valami rosszat mondasz Görögországról, megöllek”. Én hallgatok, a gesztusban és a szavakban sikertelenül igyekszek valami egyebet keresni, mint amit láttam és hallottam. Mubashar kényszeresen mosolyog és szép napot kíván. Két bolgár fickó vajas kenyeret majszol és fasírtot böfög mellettem a padon. Így kezdődik az utam Bukarestben, a buszra várva. Viccelődnek, közvetlenek, szóba elegyedünk. A vékonyabbik fogorvosnál volt, most már ehet, két szendvics közül sikerül kibányászni egy kis angolt és románt. Svédországba repülnek vissza, ott dolgoznak, egyikük már 11 éve. De „hosszú távon”, mondják, nem akarnak ott maradni. A svédekkel nagyon nem egyeznek, lengyelekkel, szerbekkel jobban talál a szó. Hosszú idő után sem érzik otthon magukat. Na de amint kibököm, hogy hova is megyek és mi célból, a nációk egybeolvadnak, az idegenség hirtelen átlényegül és testet ölt a valódi fenyegetés: „az állatokat legalább be lehet tanítani, de a mocskos arabot nem”. Fodor Zsuzsanna