Nem sajnálom, de most már elég, a maradékot eltesszük holnapra – hallottam gyermekkoromban számtalanszor, s szülőségem kezdetén tett fogadalmaim ellenére, ismétlem én is néha a fiaimnak, ha úgy látom, túl mohón habzsolják az édességet, vagy épp a harmadik tányérral ennének a kedvenc levesükből. Mert lehet, hogy most jólesik, de félő, hogy meglesz a böjtje a túlzásba vitt élvezeteknek. Ez jutott eszembe, amikor szembesültem a legfrissebb statisztikai adatokkal, miszerint kies hazánkban a legmagasabb bruttó nyugdíj 95 423 lej. Nincsenek nullák a számban, nem azokból írtam többet, hanem valóban létezik valahol valaki (ismerve megyénk átlagfizetéseit, és a bérek szempontjából megyénk helyét az országos rangsorban, aligha olvassa lapunkat az illető), aki ekkora összeget kap a közös nyugdíjalapból havonta. Abból a nyugdíjalapból, ami igencsak ingatag lábakon áll, tekintettel a demográfiai és foglalkoztatottsági adatokra. Mert ahhoz kétség sem fér, hogy ezt a közel 20 ezer eurónyi összeget havonta mi fizetjük ki: alkalmazottak és vállalkozók.

Hogy korábban mit és mennyit dolgozott az illető nyugdíjas, hogy ma ekkora juttatás jár neki, el sem tudom képzelni, de abban biztos vagyok, hogy már aktív évei alatt megalapozta az életét, és valószínűleg befektetéseinek köszönhetően az állami „alamizsna” nélkül is lenne, amit a tejbe aprítania. Miközben a nyugdíjasok zöme (1,14 milliónyian) a garantált minimáljövedelmet, azaz 1125 lejt kell beosszon havonta, úgy, hogy tűzifára, számlákra, élelemre, gyógyszerre, s az unokáknak valami apróságra is jusson. Az átlagnyudíj is alig több, mint 2000 lej, így egy átlagnyugdíjas 4 év alatt kapja meg azt az összeget, amit társának egyetlen hónapban „hoz a postás”, vagy megfordítva azt is mondhatjuk, hogy egyetlen rekordnyudíjból egy átlagnyugdíjast négy évre ki tudnák fizetni.

Mivel sosem voltam olyan szerencsés vagy szerencsétlen, hogy ekkora jövedelmet kelljen elköltenem, próbáltam játszadozni a gondolattal, hogy mit is lehet ebből venni. Például egyhavi nyugdíjból futja egy átlagos, de vadonatúj autóra, egy félévnyi nyugdíjból pedig kényelmesen meg lehet vásárolni egy háromszobás tömbházlakást, de ha hinni lehet Musk becsléseinek, tízévnyi nyugdíjából akár a Marsra is költözhetne. 
Bár elismerem a kiemelkedő tudást, a szorgalmasan ledolgozott éveket, az ügyességet, találékonyságot, bátorságot, és valamennyi emberi értéket és tulajdonságot, ami a meggazdagodás záloga, de ekkora aránytalanságot nem tartok elfogadhatónak. „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet” – írta Petőfi, és nem is kívánok mást e szerencsés nyugdíjasnak, csak hogy este, amikor lehajtja fejét a méregdrága párnájára valamelyik egzotikus utazása színhelyén, gondoljon például azokra a nevelőkre, akik a sérült gyerekek gondozásáért Maros megyében nem kapták meg a bérüket két hónapig, mert nem utalt az állam, vagy arra a háziasszonyra, aki világéletében a családjának, a gyermekeinek élt, főzött, mosott rájuk, tanította, nevelte a gyerekeket, és a téli hónapok előtt nem engedheti meg magának az új csizmát vagy kabátot, mert akkor nem jutna tüzelőre. Vagy hazafelé a repülő ablakából pillantson rá az ország autópálya-hálózatára, vasútjára, vagy arra a hírre, hogy elfogyott az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak a kórházak finanszírozására szánt anyagi kerete, és ébredjen rá, hogy a jóból is megárt a sok, majd battyogjon be a parlamentbe, keressen egy ismerőst, és dolgozzanak ki egy törvényjavaslatot a nyugdíjak felső határának meghatározására. Mert nem sajnálom, de vannak olyan helyzetek, amikor a mohóság helyett jobb abbahagyni az evést, és eltenni a maradékot holnapra.