Nagy port kavart a hír, hogy Petry Zsoltot, a Hertha BSC labdarúgócsapatának kapusedzőjét kirúgták állásából politikai véleménye miatt. Korábban pedig nem kis felzúdulást váltott ki a magyarországi ellenzéki sajtóban, hogy Hrutka János, korábbi válogatott labdarúgónak (igen, annak idején ő lőtte azt a hatalmas szabadrúgásgólt Steleának) megköszönték szakkommentátori munkáját az egyik magyarországi sporttévénél. Szintén nyilvánosan vállalt közéleti véleménye miatt. A két látszólag egymástól független ügy valójában összefügg. Ugyanis a fent említett két sportember ugyanarról az ügyről nyilvánított egymástól eltérő véleményt. A végeredmény ugyanaz. A történet előzménye, hogy Gulácsi Péter, a magyar labdarúgó-válogatott kapusa nyíltan kiállt a „szivárvány” családok mellett. Ha most bárki arra számít, hogy állást foglalunk a kérdésben és megkíséreljük megfejteni, hogy kinek volt igaza: nagyot fog csalódni. A fent jelzett témával érdemben foglalkozni olyan lenne, mintha az ember fia önként, senki által sem kényszerítve belenyúlna egy darázsfészekbe. Lássuk be: elég nagy ostobaság lenne. Egész egyszerűen azért, mert olyan kérdésről van szó, amelyben nemcsak szűkebb hazánk, a kies Székelyföld, hanem a teljes európai társadalom a végletekig megosztott. Olyan korban élünk, amikor egészen egyszerű közéleti kérdések kapcsán is, zsigeri gyűlölködésbe átcsapó, heves vitákba torkoll a közbeszéd. A kortárs társadalmat, amelyben élünk, nem alaptalanul nevezik információs társadalomnak. A hatalomért folytatott verseny a végletekig kiélezett, az van előnyben, aki tematizálni tudja a közvéleményt, és el tudja érni, hogy a többség hitelesnek fogadja el a narratíváját. Ebben a versengésben, úgy tűnik, nincs többé helye a konszenzuskeresésnek, a világos, mindenki számára ugyanazt jelentő fogalmaknak. Bármi elhangzik a nyilvános térben, azt a versengő felek a saját szájuk íze szerint értelmezik úgy, hogy bármiről is van szó, az a saját diskurzusát, valóságértelmezését erősítse. Tisztára olyan érzésem támad néha, mintha a különböző világértelmezések egyben új vallások lennének. Olyan vallások, amelyeknek a fanatikusai adják meg az alaphangot. És ez nagyon nincs jól. Legalábbis akkor, ha egészséges, emberszabású közbeszédet szeretnénk. Esetleg olyan luxus igényeink támadnak, amit mindközönségesen normális beszélgetésnek szokás nevezni. Lassan oda jutunk, hogy naiv vágyálomnak tűnik elvárni, hogy az egymástól különböző nézeteket valló közéleti szereplők érdemben szóba álljanak egymással. Ehelyett sajnos egyre gyakrabban csak bejáratott (néha lejáratott) kommunikációs paneleket kapunk az arcunkba, hogy szinte pislogni sincs időnk. Márpedig a szabad véleménynyilvánítás joga olyan érték, amelyről nem mondhatunk le csak úgy. Nincs az a kisebbik rossz, amiért megérné ezt tennünk. Ennek pedig azzal kéne járnia, hogy határozottan kiállunk azoknak a felebarátainknak a szólásszabadsága mellett is, akikkel egyébként semmiben nem értünk egyet. Különben elveszünk a narratívák háborújában. Akadnak olyan kis közösségek is, akik egyszerűen túl kevesen vannak ahhoz, hogy megengedjék maguknak a torzsalkodás luxusát. Véletlenül most eszébe jutott az erdélyi magyarság? Nem a véletlen műve...

Kiss Előd-Gergely