Bevallom, eredetileg egy mérgelődő, odamondogató, kissé nyers jegyzet kanyargott ki a billentyűzetem alól. Hogy mégsem azokat a sorokat olvashatja most az olvasó, annak több oka is van. Az egyik, hogy továbbra is hadilábon állok a határidőkkel, és ez a kis iromány sem készült el időben, hanem valamikor csütörtök táján egyszer csak félbeszakadt. Csúfondárosan ugrott elém a torzóban hagyott fércmű újra és újra, ahányszor a géphez ültem. Valahogy éreztem, hogy ezt nem kéne befejeznem, valami azt sugallta, várjak még. Aztán elérkezett a pünkösd. Újra tömegek vándorolhattak el a helyszínre, a többnapos esőzés után ragyogott a nap, számos ismerőssel élhettem át örömteli találkozásokat. Ám az idei pünkösdöm mégsem erről maradt igazán emlékezetes számomra. Néhány héttel ezelőtt készítettem interjút Csíkszereda legendás zenekara, a ROLE együttes frontemberével, Nagy Tivadarral. A beszélgetés után pár nappal Tivadar kávézni invitált, és nemes egyszerűséggel meghívott, hogy szerepeljek együtt velük a hagyományos pünkösdi koncertjükön. Csak így. Hogy én a 30 éves ROLE-lal álljak ki egy színpadra és zenéljek velük. Szó szerint a semmiből érkezett a felkérés. Tivadar nemigen láthatott, hallhatott zenélni, az utóbbi néhány évben biztosan nem, azelőtt is legfeljebb gyerekprogramokon fújtam a pásztorfurulyát. Mégis, valami zsigeri bizalmat sugárzott felém, és még azt is megpendítette, hogy akár a nagybőgőt is a nyakamba akaszthatom pár dal erejéig. Erről azért szelíden lebeszéltem, révén, utoljára az áldott emlékű 90-es években bőgőztem zenekarban, az akkori trendeknek tökéletesen megfelelő amatőr gimnáziumi banda pedig zeneileg hát nem volt éppen kifinomult. Ám a felkérést tett követte, egyszer csak ott találtam magam a stúdióban, és elkezdődtek a próbák. Az első alkalom után azt gondoltam, udvariasan bejelentem, hogy a barátság érdekében inkább kiszállok. Ám a felém áradó bizalom megerősített abban, hogy megcsináljam, hogy ne hagyjam abba. És jól tettem. Jól tettem, mert valami olyat kaptam pünkösd szombatján, amit soha nem fogok elfelejteni. Ahogy ott álltam a nagyszínpadon és fújtam az ismerős dallamokat, nem hasonlítható össze semmivel. Ha minden egyes hang nem is volt a helyén, ha elfelejtettem is egy-egy fél sort, ám az érzést, hogy néhány napra ennek a közösségnek a része lehettem, soha nem fogom elfelejteni. Meglepetésvendégként mutattak be, de az igazi meglepetést én kaptam. Bízom benne, néhány hangot hozzátehettem ahhoz, hogy a közönség jól érezze magát, és sikeres legyen az a jótékonysági akció, amihez a zenekar is csatlakozott! Kívánok Nektek még sok-sok évnyi muzsikát! Hiszen a zene gyógyít, a zene vigasztal és erőt ad, a zene tulajdonképpen minden, és tulajdonképpen mindenben meg lehet találni, és azt is jól tudjuk, nélküle élni sem érdemes. Köszönöm a mosolyokat, a füstöt, a fényeket, a verseket, a hangokat! Kedves olvasó, most pedig keresd meg a kedvenc zenédet, néhány percre dőlj hátra, és érezd át, legyél eggyé Te is a zenével, ahogy én együtt lehettem vele ezen az ünnepen.

Farkas Endre