Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Nem voltam rest és megszámoltam: hatvannégyszer szerepelek a névmutatóban. De hát ez a könyvet záró összeállítás is hatalmas: közel harminc oldalon sorakoznak benne a nevek, és meg nem számoltam, csak megbecsültem, ahogyan a nagy tömegeket szokás: több mint ezer és kevesebb mint ezerötszáz név lehet benne. Ebből is látszik, hogy az 1990-es években egy erdélyi magyar parlamenti képviselőnek milyen kapcsolati hálóval és milyen történelmi adattárral kellett rendelkeznie. És ki tudja, még hány jegyzetfüzettel. Mert emlékszem, hogy Nagy Benedek (1937) fekete naplóiba, rendszerint töltőtollal, mindig, mindent bejegyzett, és ezekből a megörökített mondatokból alakult ki egyfajta RMDSZ- és parlamenti napló, amely közvetlenül a romániai rendszerváltás utáni éveket örökíti meg. Jegyzetfüzeteinek állandó használata előttem egyáltalán nem volt titok, hiszen összekötött régi szenvedélyünk, a jégkorongozás. Amikor én Zsögödi Ferenc néven írtam a sportot a Hargitába, ő akkor is mindig ott üldögélt a pálya szélén és jegyezgetett. A fontosabb pillanatokat pirossal vagy aláhúzva. Valószínű, történész szakmájából származott mindez, levéltári jegyzetelésből jött rá arra, hogy az adatok milyen fontosak, és mindig eljön az ideje a felhasználásuknak. A hoki tekintetében például kétszer is. 1979-ben a csíki jégkorongozás fél évszázadáról, 2004-ben pedig hetvenöt esztendejéről írtunk könyvet, más társszerzőkkel együtt, és akkor bizony újból életre keltek a fekete füzetekbe írt betűk és számok. Ebben a könyvben is ugyanez történt. Nagy Benedek hiteles krónikásként, korrajz-íróként veszi elő a jegyzeteit, és idézi fel a kilencvenes évek olykor forró, máskor didergő, de mindenképpen útkereső napjait. Saját életére már jóval ezelőtt visszatekintett, külön kötetekben írta meg börtönéveit, sőt egész életét, mélyen visszapillantva a Nagy család történelmi gyökereire. A közéleti fogantatású írás egyébként hagyomány a családban, hiszen dédapja, Tivai Nagy Imre (1849–1931), édesapja, dr. Nagy András (1905–1982) mind-mind megörökítette saját korát, szűkebb és tágabb közösségét, Nagy Benedek pedig saját könyveinek megírása előtt mindenekelőtt arról gondoskodott, hogy elődeinek könyveit-kéziratait újból vagy először megjelentesse. És nem is akármilyen sikerrel, hiszen egymás után láttak napvilágot és fogytak el az újabb meg újabb kiadások. A Nagy-család felmenő- és oldalágaiban még több írót, újságírót, szerkesztőt is találni, és hogyha létezik valahol egy icipici gén, amely magában hordozza az íráskészséget és a közéleti érzékenységet, akkor nyugodtan elmondható, hogy ez bizony öröklődött. Politikusi feljegyzéseinek előszavában Nagy Benedek megemlíti, hogy bizony jó lett volna, amikor nekilódultak a parlamenti munkának, ha elolvassák a két világháború közötti bukaresti magyar parlamenti képviselet szövegeit. Én úgy gondolom, még most sem késő, mivel a kolozsvári Balázs Sándor 2008-ban egy vaskos kötetben összegyűjtötte és megjelentette mindezeket. Ha képviselőink, szenátoraink legalább átszaladnák, csakhamar meggyőződnének róla, hogy nincs új a nap alatt. Avagy: nem kétszer, hanem többször is be lehet lépni ugyanabba a folyóba. (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016, Szerkesztő: Sarány István, Jegyzetekkel ellátta: Vas Orsolya, Névmutató: Sarány István)

Székedi Ferenc