Egy kedves nőismerősöm házi süteményeket süt rendelésre, a fennmaradó szabadidejében pedig dekorációs tárgyakat készít. Emellett természetesen a háztartás és gyermeknevelés is az övé: a felvázolt kép bármelyik Hargita megyei településen valósághű lenne, sőt ennek különböző variációi is. Sokan kezdenek termékforgalmazásba, helyben termett zöldség és gyümölcs feldolgozásába, vállalnak gyermekfelügyeletet, takarítást – a sor tetszőlegesen folytatható. Ők mind hiányoznak a munkanélküliséget mutató statisztikai adatokból, ahol csak a regisztrált munkanélküliek jelennek meg, rendkívül torz képet adva erről a jelentős kérdésről. A helyzetet tovább rontották a székelyudvarhelyi textilipari vállalkozások által eszközölt leépítések, a főként nőket foglalkoztató iparágban dolgozók váltak munkanélkülivé fokozatosan a járvány kitörése óta. Valószínű, hogy a turizmusban és vendéglátásban dolgozók közül is sokan maradtak megélhetés nélkül, erre vonatkozóan konkrét adatok nincsenek, csak annyit tudhatunk meg az Országos Munkaerő-foglalkoztatási Ügynökség (ANOFM) december végi adataiból, hogy Hargita megyében 4,56 százalékos a munkanélküliségi arány. Még ennél is lehangolóbb az uniós munkanélküliségi ráta, amely tavaly augusztusban – már éreztette a járvány hatásait –, 7,4 százalékos volt. A tanulmány szerint a legérintettebbek a fiatalok és a nők… Eléggé gyakori jelenség tájainkon is, hogy a vállalkozások nem alkalmaznak fiatal pályakezdőket, mert azokkal foglalkozni kell, és a befektetett energia nem biztos, hogy megtérül. A számomra logikátlannak tűnő érvelést azért sem értem, mert meggyőződésem, hogy a munkáltatónak sem nyereséges hosszú távon, ha a meglévő alkalmazottakat folyamatosan többletmunkával terheli. A fenti jelenség is oka lehet annak, hogy sok fiatal külföldön próbál szerencsét, családanyák esetében viszont ez az opció szinte lehetetlennek tűnik. A szerencsésebbek, akik megfelelő anyagi lehetőségekkel rendelkeznek, elindíthatnak egy vállalkozást, a többség számára viszont marad az alkalmi munka, amely csak ideiglenesen oldja meg a mindennapi betevő kérdését, biztonságérzetet pedig egyáltalán nem ad. Hosszú távú stratégiára, képzési lehetőségekre, a részmunkaidő bevezetésére és a munkáltatók szemléletváltására is szükség lenne ahhoz, hogy ezek az áldatlan állapotok változzanak. Hiszen kétség nem fér hozzá, hogy a nők szakértelmére, nézőpontjára, kreativitására és sokoldalúságára ugyanolyan szükség lenne a munkaerőpiacon is, mint a családi fészekben. Boncina-Székely Szidónia