Az is. Minden háború értelmetlen, hiszen meg lehet békésen oldani a konfliktusokat. És úgy tűnt, hogy 1945 után a világ megértette. Nyilvánvaló, hogy „látensen” jelen voltak a különböző fegyveres összetűzések, most is vannak „kisebb” konfliktushelyzetek, de ez az orosz–ukrán háború teljesen más. A jó cél érdekében egyazon táborba kerültek a világ „haladó” államai anno, és vissza tudták szorítani a fasizmust. Rövid ideig egypólusú volt a világ. Aztán jött a hidegháború, ám azt is kihevertük, túléltük, és tovatűnt Európából mintegy három évtizede a létezett szocializmus. Ahol megmaradt, ott is átalakult, és olyan, mintha önmaga ellentéte lenne. Mert volt egy zseniális politikus, Mihail Gorbacsov, aki engedte békésen kimúlni a Szovjetuniót, és rendszerváltoztatásra biztatta csatlós államait is. Emlékszem, hogy mennyire optimista voltam 1989 táján, számos nemzedéktársammal azt reméltem, hogy új kor hajnalát értük meg, hiszen jobbára békés módszerekkel történt meg Kelet- és Közép-Európa új pályára való átállítása. Az volt a meggyőződésem, hogy annál nagyobb kataklizmát mi már nem fogunk átélni. Egészen a múlt hétig, február 24-én, a hajnali órákig reménykedtem. És lám: egy világ omlott össze bennem. Bennünk. Nem tudom, hogy mi jár a hadurak fejében. Egyrészt a keménykedés. Másrészt pedig a kétségbeesett honvédelem. Le sem írom annak a nevét, akihez ez a mostani háborúskodás legfőképpen köthető. Viszont sajnálom az orosz népet. Azt a népet, amely a világ legnagyobb hadi gépezetével és talán legnépesebb mozgósítható reguláris hadseregével bír. Az orosz ugyanakkor azonban olyan nép, amely számos országba tagolódik szét, és itt nemcsak az egykori tagköztársaságokra gondolok, hanem Távol- és Közel-Keleten levő szomszédaira. Lettországban mintegy félmillió orosz él (5%); Litvániában negyedmillió (5%); Észtországban háromszázötvenezer (25%), Moldovában majdnem négyszázezer (4%); a lerohant Ukrajnában 17%-os a jelenlétük. Korábban fel sem tűnt – nem foglalkoztam eleget ezzel a témával –, hogy Kazahsztánban négy és fél millió orosz tartózkodik életvitelszerűen (20%), de az össznépességen belül korábban 32%-os volt a jelenlétük. Aztán majdnem hárommillió orosz vagy orosz származású polgára van az Amerikai Egyesült Államoknak. Nem jó manapság orosznak lenni. Nem jó ukránnak lenni. Mint ahogyan nem jó románnak, magyarnak, lengyelnek lenni sem. Főleg nekünk nem jó, akik a közvetlen szomszédságban élünk, és máris érezzük a humanitárius katasztrófa hatását. Nem szerettem volna azt sem megérni, hogy egy közeli nemzet rászorulóin kelljen segítenem. Milyen kényelmes volt, hogy a bajbajutottak, a háborúk elszenvedői sok ezer kilométerekre vannak tőlünk! Én a diaszpórákban élő oroszokban és az odahaza élő polgárok békeszeretetében hiszek. Ők hallgattathatják el a fegyvereket. Főként akkor, ha megtagadják azok használatát. De az is előfordulhat, hogy mire ezek a sorok megjelennek, Kijev elesik. Manapság minden lehetséges. És minden lehetetlen is ugyanakkor. Eltűntek az értékek. Eltűnt a fent és lent. Valami olyan gubanc keletkezett itt emberi közbeavatkozással, hogy a gordiuszi kismiska. Nem lehet ezt kardcsapással kettévágni, hanem ki kell bogozni, véresre tépett foggal és körömmel. Az Európai Unió szerepe valahogy nem világos. Az Egyesült Államoké sem. Az Észak-atlanti Szövetség Szervezete, a NATO szerepvállalása sem tiszta számomra. Nem szeretem, amikor a hazámon egy másik hadsereg katonái hurcolják át a hadifelszerelést! Vajon mi van azokban a ládákban? Én egy semleges zónát tudok elképzelni Kelet- és Közép-Európában. Svájcok-szövetét. Ezt viszont senki nem kérdezi meg tőlem. Ez a nagy baj. Akárcsak a kommunizmusban, a modern kapitalizmus korában is nélkülem döntenek. Annyira pacifista vagyok, hogy sem a magyar, sem a román NATO-tagságot ki nem állom. Kit érdekel? Keveseket, de ők is „csak ilyenek”. Állampolgárok, akiknek rossz, egyre rosszabb lesz. Itt is. Ott is. Amott is. Mert kicsi a világ.

Simó Márton