Minden rosszban van valami jó, csak meg kell keresni

Életem ártatlan örömei – ezzel a címmel jelent meg 1977-ben Jan Smíd cseh író könyve. Egyike kedvenc olvasmányaimnak, a minap jutott eszembe. A regény főhőse egy cirkuszból elszabadult nőstény oroszlán társaságában, minden igényt kielégítő, praktikus fehérneműben utazik. Először persze nagyon megijed a nagymacskától. De miután az nem eszi őt meg, hanem inkább enni kér, beletörődik, hogy hozzá szegődik a szokványos házi kedvencnek erős jóindulattal sem nevezhető nagyragadozó. Hősünknek temérdek kalandja lesz, de mégis nem az élmények hajhászása hajtja előre, hanem az apró, hétköznapi örömöket kedveli igazán. Például saját maga szereti megfőzni kávéját, a világért sem bízná másra.
Azért hoztam fel most példának Jan Smíd regényét, mert az a határozott benyomásom támadt, hogy manapság szinte semminek nem tudunk igazán örülni. Már aki – ezt teljes joggal közbevetheti bárki. Ugyanakkor fogadni mernék, hogy sokaknak ismerős. A mindennapos mókuskerékhajtás közben elfelejtünk megállni és derűsen átadni magunkat egy-egy kellemes pillanatnak. Ettől leszünk hosszabb vagy rövidebb ideig mogorvák.
Tudom persze, az elmúlt másfél évben, amióta a járvány és válság tart, kevesek kiváltsága, hogy felhőtlenül tudjanak örülni bárminek is. Mégis saját egészségünk érdekében lehet, hogy jól tesszük, ha legalább megpróbálunk valami kellemeset is találni a hétköznapokban. Én találtam is. A múlt héten az egyik vendéglátóipari egységben, baráti poharazgatás közben látszólag a karomba harapott egy fiatal nő. Játékból. Azóta a harapás helye látszólag teljesen lila lett. De már nem fáj. Így most nagyon tudok örülni annak, hogy ezen a héten még senki nem harapott meg. Ugye, milyen könnyű valami pozitívumot találni a hétköznapokban, ha az ember igazán szeretne?
Ugyanígy vagyok a közélettel is. Bosszankodhatnék azon, hogy kormányválság van, és emiatt egy sor fontos intézkedés elmarad, de ehelyett inkább örülök annak, hogy nincs polgárháború. Tényleg minden rosszban van valami jó, legfeljebb az átlagosnál nagyobb erőfeszítésre van szükségünk, hogy megtaláljuk. Mert mégis mit érünk vele, ha belegondolunk abba, hogy mennyi kárt okoz az országnak választott vezetőink hiúsági vetélkedője?
Mint oly gyakran az emberiség történetében, most is az emberi hiúság vezetett kenyértöréshez a kormánykoalícióban. Ráadásul nemcsak a kormánykoalícióban, hanem a liberális pártban is teljesen nyílt a konfliktus a két pártelnökjelölt között. Az egész ország a vezetők szerszámméregetős játékának túsza. Nem jó ebbe belegondolni. Abba meg pláne nem, hogy állítólag minden népnek olyan vezetői vannak, amilyent megérdemel.
Amondó vagyok, ahelyett, hogy elkezdünk aggodalmaskodni az országot uraló káosz miatt, keressünk valami kellemeset a hétköznapokban. Bármit, aminek kicsit is örülni tudunk. A hazai közéletet most jellemző bolondok házát nézni is teher – hogy Arany Jánost parafrazáljuk –, még a végén nem bírjuk ki ép ésszel. Mondjuk, olvassuk el vagy újra Jan Smíd regényét, és keressük életünk ártatlan örömeit.

Kiss Előd-Gergely

: